Egervári József: Vegyesfelvágott

Komolyan gondoltuk, hogy megváltjuk a világot,
esténként sört ittunk, Fecsi unicumot
(már akkor úgy nézett ki, mint egy szerzetes,
a Fecsi, de nem hordott csuhát, ma sem,
bár – állítólag – közelebb van Istenhez);
komolyak voltunk és komolytalanok,
az állambiztonság komolyan vett,
a spicli kurvának formás segge volt,
formás nadrágja zsebében vörös párttagkönyv,
a Béla kefélte rendesen, nem irigyeltük tőle;
nem is sejtettük, hogyan fogjunk a
világmegváltáshoz,
a kis spicli meg jelentett, a semmit,
mert veszélytelenek voltunk és esélytelenek,
nem is lett belőlünk “valaki”;
azt mondták, minden vörös,
a hevület, a lelkület, a gondolat,
a harapások, meg a fogak;
a papok rémüldöztek és jelentettek ők is,
volt, aki más város templomát látogatta,
ám a mindent látó szem mindent látott.

Kispolgári létem üvegablakán kinézek,
lelkes aktivisták szerelik fel a rácsokat,
én szabad vagyok, mondom,
úgy néznek rám, mint egy őrültre,
szemükben szánalom.
Olvasható vagyok.
Egy vállrándítással.
Egy mosoly.
Egy pillantás.
Nem is kellenek szavak.
Olvashatatlan vagyok.
Túl nagy a fájdalom, mely láncon tartva tombol
a várbörtön legmélyén;
érdem szerint, kérem, érdem szerint,
tessék sorbaállni –
amarilliszekről és rózsákról írok.
Kihalt belőlem a versenyszellem,
régen szerettem hegyet mászni,
már öreg vagyok hozzá,
csak messziről bámulom Parnasszus csúcsát.
Az elkerülhetetlen vereségbe vagy belepusztul az ember,
vagy új sereget toboroz,
nem ugyanazon az úton járunk,
mégis minden ismerős,
a csípőcsont és a fenékvágat között is.
(Nem ismerem Istent,
ő sem keresi társaságomat,
a vakhit már nem megy nekem,
ő pedig bejelentkezés nélkül
nem fogad.
Régen ücsörögtem templomok hűvösében,
öreg, megkopott padokon,
hallgattam imák mormolását,
néztem az átszellemült arcokat,
Isten tán mindent teremtett,
ám lassan mégis minden elrohad.)
Már nem húzom be hasam,
így is szép vagyok,
mert nem baj,
ha gömbölyű vagy alaktalan,
az idő – csak úgy –
itt hagyott,
az öröklét tátja száját,
nem érti, mit is akarok,
miközben utálom életem jármát,
mégis kikérem magamnak,
kérem, én nem vagyok agyhalott!,
a verdiktet hallgatom
(az asztalon sült hús, kenyér, bor),
gyűlölj, mert az olyan érzelem,
hogy átlökdös kispolgári enyészeten,
s ha a látszatokból valami mégis hiányzik,
kapcsold le a villanyt,
rúgd ki magad alól a sámlit.
Valaki narancsszínűre festi át az eget,
nem az alkonyat,
a vakoknak mindegy is, a vakhitűeknek is,
csak legyen csirkefarhát és krumpli,
csak legyen fennkölt az ige
(ez nem kerül szinte semmibe),
az iga szorításában az igazságtartalom
sem számít
(az varázsol csak igazán, aki ámít),
csak legyen juss, konc, maradék,
egyiknek szarvashús, kaviár, kagyló, rák,
a másiknak zsíros kenyér
s tán csirkeaprólék;
csak legyen kanyargós, rafinált, harcos a beszéd,
kordonok, kerítések közt ennyi is elég,
csak legyen ára mindennek, mindenkinek,
Mammon megadja hozzá az alaphangot és a hitet,
az egyik a fizetési-, a másik feketelistán kap helyet,
az nem szempont, hogy
boldogok vagy boldogtalanok az emberek,
nem számít, ki túlélő, ki áldozat,
kenyér helyett korbács jár,
szabadság helyett lakat.
A mindent látó szem csipás, mégsem lát mindent,
olcsó spicliket alkalmaz,
önkéntes rohadékokat,
akik meggyőződésből rohadékok
(ajaj, régen láttam már ilyet),
kispolgári létük egyetlen orgazmusa az ima
(mert most ismét divat) és a hétvégi
rántott hús;
Minthaország kerítései között éhes kölykök
flangálnak,
mélyre ásott árkokból kiszökik
a halk nyöszörgés,
“Aki nem lép egyszerre”, az megbotlik,
az elesik;
csilivili plakátokon vigyorog a jövő:
Minden fasza,
Van, akinek minden fasza,
durva ecsetjével a sors ismét
riasztó mázolmányt fest.

*Első közlés