Egervári József: Időutazás

Arthúr sisakja behorpadt, egy kicsit a feje is zúgott, de sikerült a lován maradnia. Az apró, köpcös haramia döbbenten szorongatta kezében a vastag furkósbotot, ekkora ütéstől még a ló is összezuhant volna, ám ez a nyamvadt lovagocska a nyeregből sem pottyant le.
Arthúr szigorú pillantással szemlélte a megrettent közrendű férfit, aki nem tudta eldönteni, ismét lesújtson vagy meneküljön.
– Te fickó! Nem akarsz véletlenül a Központi Atomfizikai Kutatóintézetben dolgozni?
A haramia elkerekedett szemmel bámulta a lovagot, valószínűleg hibbant, netán az ütéstől beszél félre.
– Uram, hülyét akarsz belőlem csinálni?
– Nem – intette le Arthúr egy határozott kézmozdulattal. – Ajánlatom komoly és tisztességes, bár aljas támadásodért először ki kellene heréljelek, aztán a fejedtől kellene megszabadítanom téged. Persze, abból nem származna semmi hasznod, sem neked, sem nekem, viszont amennyiben hajlandó vagy egyezséget kötni velem, meghagyom tyúkszaros életedet.
– Az úr kicsoda?
– Hát, még senki, pontosabban szólva egy kóborló atomfizikus vagyok, meg lovag is. Nevem Arthúr.
– Furcsa név ez az Alpok hegyei között.
– Ezzel ne törődj, ha elméletem helyes, akkor az időutazás már holnap valósággá válik. Érted, mit beszélek?
– Nem annyira, uram.
– Mindegy, nem számít – vonta meg vállát Arthúr –, lesz szállásod, rendes ruhád, ételed, italod.
– Nők is lesznek?
– Nők?
– Igen, nők – bólintott a haramia.
– Persze, nők is dolgoznak ott, mindenféle, ha jól emlékszem. Szóval, áll az alku?
– Rendben. Áll az alku.
– Hogy hívnak?
– Adolf vagyok.

Arthúr keményen dolgozott, lassan elkészült a masina, az egész laboratóriumot behálózták a vezetékek, első pillantásra teljes összevisszaságban hevertek mindenütt a relék, gerjesztők, lámpák, csövek és egyéb ismeretlen alkatrészek.
Végre elérkezett a nagy nap, Arthúr úgy tervezte, meghívja a királyt is, de aztán elvetette az ötletet, Ha felsül, még fejét veszik.
– Ülj nyugodtan – szólt rá az idegesen feszergő Adolfra, miközben fejére csatolta a különös formájú, tányérra hasonlító eszközt, melyből számtalan vezeték futott szerteszét. Elmagyarázta neki, hogy melyik gombbal indítja el a berendezést, mindketten elrepülnek majd a jövőbe. Ha minden jól megy.
– Már épp ideje volt, már nagyon untam magam, rossz a koszt, kevés a hús, kövérek és rátartiak a nők.
– Adolf, kérlek, fejezd be, fáj a fejem, koncentrálnom kell.
– Jól van, csak mondtam.
– Adolf Standard, felkészültél?
– Ki az az Adolf Standard? – kérdezte megrökönyödve Adolf.
– Hát te, nem tudtam hangzatosabb nevet kitalálni tegnap az adminisztráción, de nem mindegy neked, hogy milyen néven vonulsz be a tudománytörténetbe?
Arthúr bekapcsolta a berendezést, leült az Adolf előtti székbe, magára csatolta a csatlakozókat, majd megnyomta az indítógombot, ám nem történt semmi. Meredten bámulta a számítógép elsötétült képernyőjét. Zakatolt az agya, vajon hol lehet a hiba?
Észre sem vette, hogy ott áll mögötte Adolf, kezében egy vascsővel, az aljzatából kihúzott központi áramcsatlakozóval. Mielőtt lesújtott, határozottan, artikulálva ordította Arthúr képébe: Adolf vagyok. Adolf Hitler.

1985