Az a bizonyos kilincs
Valami furcsa izgalom szorongat,
mikor feléd közeledek, én vagyok
az író, aki lejött a toronyból, hogy
puszta kézzel megérinthesse
fémes gerincedet, te pedig álnok
hízelgéssel igyekszel tenyerembe
vackolni magad, bizalmasan elnyúlsz
ujjaim között, s úgy pihensz ott,
mint régi ismerős…halk nyikorgásod
is viccelődésnek veszem, s kicsit
még tovább simogatlak, kacéran
babrálok testeden, mintha nem
tudnám – legyél bár fa, műanyag,
oroszlánfejes rézveret, vagy egyszerű,
pórias alumínium – hogy szörny-
lehetőség vagy, kiszakadt nyelv
a lélekharangban, s az a szerencséd,
hogy nem látszik rajtad a szennyes,
koporsó-fekete bevonat, nem veszem
észre, hogyan teleportáltad agyamba
szigonyodat. Alattomosan húzod tovább
a kezem, s míg a szél zongorázik a
megrepedt ablakkereteken, elfelejtkezem
a veszélyről, nem látom a fényevesztett
sötétbe nyíló rést, – elveszítem a fejem.
S mikor hirtelen kiugrasz majd a tenyeremből
egy hosszú, nehéz percben, tudom,
számomra nem lesz több kegyelem.
Az árnyéktűrő panaszai
Árnyékban nehezebben vesznek észre,
jobban takar a közöny,
árnyékban még a holló sem vájja ki a szemed,
homályban vagy,
észrevétlen préda maradsz.
Árnyékban a Hold ezüst lombja
torz tükörbe töri arcod,
megnyílsz a csend boncasztalán,
s zsigerből gyűlölöd benned
a beltenyésztett vérvonalat
Árnyékban történeted épphogy csak szuszog,
csak fogyó maradék izmaidban a próbálkozás,
állsz a szégyenfalnál reszketeg, hangod
vergődik a vallatás alatt, agyadból szöknek a sorok,
ott dideregnek ajkadon sokáig a halálugarás előtt,
mint novemberi ködbe halt rózsafejek.
©Pálfy Julianna festménye