Istenes ének
( a Fűzfából faragott királyfi – ciklusból)
Ha a világ csak véletlenül,
porból torlódott volna össze,
nem hasonlíthatnék anyámra,
nem következne tél az őszre.
Egy költemény se állna össze,
nem rímelhetne soha sorvég,
nem lenne skót, nem lenne lengyel,
se kínai, se svéd, se norvég.
Esőben nem lennék bánatos,
nem lenne tenger, se bálnafos.
Ha a világ csak véletlenül
összegubancolódott volna,
de mégis történne valami,
hát senki se tehetne róla.
(Ha szétnézel, és hibát találsz,
az bizony csak Isten hibája,
de nekünk kell helyrehozni azt,
ez helyzetünk tragédiája,
és leírhatatlan bája.)
Álmodtunk csodás ifjúságot
(egy meg nem született dal szövege)
Álmodtunk csodás ifjúságot,
mert azt bármikor lehet,
akárhová teszi le az embert
a Sors-nak nevezett gépezet.
Bájos okostojások voltunk,
hátulgombolós észkombájnok,
bármelyikünk lehetett volna
reménykedésből világbajnok.
Brigádok voltak és munkaverseny,
és én mindig azt figyeltem,
kiről mikor hullik le az álarc.
A nyelvemre vigyázni kellett,
anyu azt mondta, megfigyelnek,
és ezt úgy hívják, hogy osztályharc.
Ha fújt a szél, – és elég gyakran fújt –
orkánkabátunk szélét összefogtuk,
csak vártuk, vártuk a szebb időt,
és eleinte mindig fintorogtunk,
de később majdnem megszerettük
a megígért fényes jövőt.
A lelkünk szinte szárnyalt fenn az égen,
hiszen itt volt a szép ifjúság,
csak ennyi volt és ezt sem adták ingyen,
de elhittük, hogy jön a boldogabb világ.
Nekünk tejszínhabos fagylalt volt a Mont Blanc,
és a fürdőkád a Csendes Óceán,
és a legszebb fényű csillag fenn az égen
csak egy gombostű a frissen varrt ruhán.
És a tábortűznél vígan szállt az ének,
és ha hamis volt, hát nekünk volt olyan.
A miénk volt. El nem vehetik tőlünk,
akik átírnák a múltat boldogan.
Álmodtunk csodás ifjúságot,
mert azt bármikor lehet,
hisz az ember csak rezeg, rezeg,
míg az Idő húrjai pengenek.
A bohóc búcsúja
Épp eleget bohóckodtam már,
komoly szeretnék végre lenni,
jöjjenek csak az új bohócok,
most már rajtuk kelljen nevetni.
Ők is azt hiszik, ez örökké
tart, mindig viccesek maradnak.
Aztán a „Remény”-vers odaér;
biztatóm valál, maradj magadnak.
Hát én maradok is szívesen,
rajtam ti már ne nevessetek,
hazudik lelkifurdalástok,
ha érzitek, meg kell vessetek.
Úgy döntöttem viccből: nem leszek.
De ti lehettek, hát legyetek!
Majd ti is jöttök a levesbe,
bár nem kértem, hogy kövessetek.
©Bornai Tibor: A vén bohóc