A „Nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja” kapcsán létrejött rendezvénysorozat újabb állomásához érkezett a Soroptimist International Budapest Corvinus Club, illetve M. Danyi Zsuzsanna szervezésében. 2023. november 24-én összművészeti estet rendeztek a Bordó krizantém finisszázsára – ezúttal „Saját válladra” volt a cím.
A Hegyvidéki Kulturális Szalon adott helyet a rendezvénynek, ahol, Kiss Andrea fotóművész kiállítását tekinthették meg az érdeklődők.
Lackfi János és írói közössége, Ijjas Tamás, Posta Marianna, Hajnal Éva, a Litera-Túra Művészeti Magazin és Folyóirat főszerkesztője, Lőrincz Judit operaénekes, és Nagy Katalin Matild grafikusművész voltak még az esemény támogatói.
A felolvasott művek, a „Saját válladra” irodalmi kötetbe kerültek. Ezeket az írásokat jeleníti meg folyóiratunk, az öt oldal mindegyikén egy-egy blokk olvasható.
Ódor Fanna: A látogató
Tenyerét fülére szorítva lassan dülöngélt a sarokban. Hátán összecsomósodott
a fájdalom. A látogató odalépett hozzá, és megérintette a vállát. A nő
levette tenyerét, és kérdőn nézett rá.
– Mit hallasz? – kérdezte a látogató.
– Hogy semmit nem érek, hogy utolsó rongy vagyok…– és még sokáig zubogtak
belőle az éles szavak.
A látogató nem szólt semmit, csak levett a polcról egy ökölnyi, tekervényes,
tengeri kagylót. A nő elmosolyodott.
– Ezt apával találtuk a tengerben. Ez az utolsó emlékem róla. Valahányszor
hiányzott, a fülemre szorítottam a kagylót, és a tengert hallgattam benne.
Egészen nagy voltam már, amikor megtudtam, hogy nem is a tenger zúg,
hanem a saját fülemet hallom.
– Most is így van ez. Csak magadat hallod. Ezek a te gondolataid.
A nő csak pár perc múlva szólalt meg.
– Olyan, mintha az a sok sötét gondolat, a fájdalom lehúzna a mélybe. Belepusztulok.
A látogató most egy másik kagylót vett elő.
– Vénusz születése – sóhajtotta a nő.
– Tudod, mit csinál az ilyen kagyló, amikor szennyeződés kerül a testébe?
– kérdezte a látogató, majd folytatta – Körülöleli. Szúrja őt, fáj neki, de nem
engedi, hogy szétterjedjen benne. Kiválaszt egy különös anyagot, és abba
csomagolja bele. Ti, emberek, igazgyöngynek nevezitek.
Hosszan hallgattak. Újra a látogató szólalt meg.
– Ha engeded, hogy szétterjedjen benned ez a borzalom, ő nyert. De nem
azért, mert ő az erősebb, hanem mert megengedted. Te döntesz! Ha körülfájod,
eltűnik, és neked csak az igazgyöngy marad.
– Nincs erőm megtenni…
– Dehogynem. Ez majd segít! – azzal átnyújtotta a lapos kagylót – Értékes
és erős az, amit ebben látsz. Vigyázz rá!
A nő kíváncsian nyitotta fel. A kagylóhéjban egy kicsike tükör lapult.
Bali Anikó: Amire nem gondoltál
Amikor megszülettél, egyáltalán nem gondoltál arra,
hogy születni valahová, valamilyen családba, nem a te választásod.
Ahogy arra sem, hogy születésed egyáltalán nem a te választásod.
Nem gondoltad, hogy apád keze nemcsak simogatásra képes,
és anyád, hiába szeretted volna tőle hallani, nem ismeri az Altatót.
Azt sem gondoltad, hogy az iskolaköpeny alatt kövérnek, soványnak,
okosnak, szépnek lenni nem a választáson múlik.
Nem gondoltad, hogy két ember között nem a távolság a legnagyobb szakadék,
hogy a fogd be, takarodj, kussolj igék gyakori ismétlése nem a szeretet jelei.
Azt sem gondoltad, hogy az áldozat szónak a vasárnapi misén túl is lehet jelentése,
és szögezzük le, te biztosan nem akartál áldozat lenni.
Azt sem gondoltad, hogy anyád halála után sem tudsz szabadulni elnyűtt kabátjától,
egy idő után hozzád nő, hordod tovább.
Nem gondoltad, hogy bár semmi baja a szemednek,
mégis évekig jársz vakon az emberek között.
Nem sejtetted, hogy hiába énekeltél szépen az iskolai kórusban, lesznek napok,
amikor mintha szögesdrót szorítaná a torkodat, egy hangot sem tudsz kiejteni.
Hogy egy reggel arra ébredsz, levegő után kapkodsz,
és minden erődet össze kell szedned, hogy lemenj a boltba kenyérért.
Nem gondolod, de azt érzed, a dolgok csak úgy megtörténnek veled,
olyanok is, amelyeket másoknak be sem mersz vallani,
amire hiába keresed a választ, sosem találod.
Nem gondoltad, hogy lesz egy reggel,
amikor a tükörben valahogy kisebbnek és halványabbnak látod magad,
mégis szűkebbnek érzed az anyádtól örökölt kabátot.
Nem gondoltad, hogy évek telnek el, mire elindulsz újat venni.
Kilépsz az ajtón, át az utcán, fel az első villamosra, szorongva markolod a kapaszkodót,
úgy érzed, vissza kellene menned, jó az a kabát, nem baj, ha szűk, zihálva keresed a le akarok
szállni gombot, de mire feleszmélsz, a város túloldalán találod magad.
A folyóparton állsz, figyeled a híd korlátján gyülekező madarakat, a nap épp a szemedbe süt.
A kabát egyre szűkebb, leveszed és a folyó hátára fekteted,
mert nem gondoltad, de sehogy sem fér el alatta a hónapok óta rejtegetett szárnyad.
Hegedüs Katalin: Nyaklánc
Karcos szavaid egymáshoz fűzöm,
kapcsot teszek rá, kicsit szorít.
Nyakam körül hengergőzik egész este.
Mégis csak egy helyen karistol meg újra meg újra.
Először csak kis seb lesz rajtam,
aztán már folyik a vér a nyakamból,
mire abbahagyod.
Elviszel orvoshoz, szép fehér kötést kapok.
Azon nem jön át szavaid éle,
így hát meggyógyulok lassan,
de a kötést nem veszem le,
csak ha elmész otthonról.
Egyszer mégis meggondolom magam,
szavakat írok egy papírra neked,
de nem adom oda, nem küldöm el,
viszont végleg letekerem a kötést a nyakamról,
ott hagyom neked a széken,
a kulccsal és a nyaklánccal együtt.
Utólag megbánom,
nem kellett volna ott hagyni,
hátha felhasználod még,
valaki más nyakára.
Farkas B. Szabina: Ölbe zárva
só és sivatag kicserélte magát
kettéválasztott tenger lehelete
eléri azt a meghökkent tekintetet
amiben napról napra fordul a
rügy büszkesége
feminin akarat úri gerinc történelmi
macskák közt a tigrisfióka
nincs benne semmi olyan
ami ne lett volna bármelyik
tegnapelőttben bajuszmentén
letapogatható a trón a látvány
és a két marokkal remélt
örömök megmaradástörvénye
szájon át szív mentén ölbe zárva
Fóris Eszter Kamilla: Áldás
Ahol kékül-zöldül, legyen újra folttalan, ne dombok közt szaladjon rajta a szél, pőrén se legyen ijesztő, olyan érintse, kinek ujjbegye nyomán máshogyan gyorsul a szívverés.
A fej emelkedjen, húzza a gerincet egyenessé, váljon szabaddá a tüdő, a gyomor, lélegzet ne ütközzön gátba, gondolat azokhoz suhanjon, akik megbecsülik, a szem madarat kövessen röptében, nézzen néha egészen felfelé.
A lenyírt haj nőjön újra hosszúra, hogy gubancolódhasson, rejteni, vágni ne kelljen, olyan legyen, amilyennek teremtették, marokra csak csecsemő fogja, fésűn kívül más ne húzza tincseit, fátyol legyen vagy korona, ahogy éppen jól esik.
A kézben ne remegjen a kanál, ökölbe szorulni felejtsen el, körmök ne marják tenyerét, bőre ne érezzen szorítást, pihenés hozzon ernyedést, többé ne védekezésre, hanem simításra nyúljon, áldásra emelkedjen magának és másnak, ujjai közt szűrődjön tiszta levegő.
A hát ne várja folyton a csapást, ne hordjon magán szúráshelyet, terhét más is segítse vinni, kabát boruljon rá vagy takaró és barátkezek, ha a földön hever, legyen az jókedvében, csak fűszál hagyjon rajta nyomot.
A szív dobbanjon percenként kevesebbet, csak boldogságában ugorjon nagyot, ha ijed, nevessen fel rögtön, nyíljon, csukjon, pumpáljon tovább, tömegben ellenség helyett szerelmest keressen, hajtson ki kegyelem gyógyult hegein.
Az elcsitított hang szülessen újra, ne tévelyegjen a szájban a szó, senki se hazudja, meg se történt, ne fedje el hangzavar, sóhajjal repüljön hosszan, annak párája hétfelé bontsa a fényt, mind a hét ága egy ívbe hajoljon, lábánál fényes, sárga tallérok üdvözöljék.
Mátyásföldi Ágota: Nemfelejtek
Az évfordulónk óta minden alkalommal,
amikor ellökött, vagy rámsózott
azzal, amivel csak ért,
eltettem egy-egy virágdarabot
a másnap hozott szégyen-nefelejcsekből –
azt hitte, az a kedvenc virágom,
pedig ha nem felejtenék,
réges-rég elhagytam volna már.
Szakácskönyvbe raktam őket,
az nem gyanús, ott nem keresgél.
Tegnap viszont két csokrot is kaptam
és könyvnyitáskor megcsúszott
a befáslizott kezem,
potyogtak a virágok a konyhapultra,
és én az ép tenyerembe tettem őket,
(nemfelejtős rét reszkető kézmezőn)
ám a két új, még sikamlós virágfej
lefordult a tenyeremről,
mint utolsó cseppek a pohárból.
És akkor végre tonnás, közös súllyal
letámadott minden emlék,
minden mondvacsinált ok
a ki- és elmondhatatlanra.
Végre kristálytiszta volt a fejem
és láttam a jövő-magam nélküle,
minden porcikámmal épen,
végre nem takaró, hanem
csinosító sminkben,
magamnak választott
ezüstfülbevalóban és
lebbenő szoknyában,
húsos, izmos karral, főnix-tetoválással,
ahogy végre nevetek
és nem rajtam nevetnek,
rózsát metszek
és nem engem metszenek
de megjegyzem egy életre azt a nevet,
és hogy végre elengedett.