A „Nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja” kapcsán létrejött rendezvénysorozat újabb állomásához érkezett a Soroptimist International Budapest Corvinus Club, illetve M. Danyi Zsuzsanna szervezésében. 2023. november 24-én összművészeti estet rendeztek a Bordó krizantém finisszázsára – ezúttal „Saját válladra” volt a cím.
A Hegyvidéki Kulturális Szalon adott helyet a rendezvénynek, ahol, Kiss Andrea fotóművész kiállítását tekinthették meg az érdeklődők.
Lackfi János és írói közössége, Ijjas Tamás, Posta Marianna, Hajnal Éva, a Litera-Túra Művészeti Magazin és Folyóirat főszerkesztője, Lőrincz Judit operaénekes, és Nagy Katalin Matild grafikusművész voltak még az esemény támogatói.
A felolvasott művek, a „Saját válladra” irodalmi kötetbe kerültek. Ezeket az írásokat jeleníti meg folyóiratunk, az öt oldal mindegyikén egy-egy blokk olvasható.
Lackfi János: Lelemény
A szeretet nemcsak akar szeretni,
hanem tud is.
Nemcsak tud szeretni, hanem akar is.
A szeretet a másikat keresi,
nem a saját jóérzését.
Tud vágyakozni vagy leleményesen
felébreszteni a vágyat.
A szeretet képes ugyanazt mindig
másképpen mondani.
Békességes, de nem unalmas, pontosan érzi,
mi a kettő közötti különbség.
A szeretet ötletes,
de tud határt szabni túlhabzó ötleteinek.
Nem ijed meg a mélységektől,
nem is keresi mindenáron a szakadékokat.
A szeretet nem pánikol be
az indulatoktól, a megoldhatatlantól,
a hiánytól, a szégyentől,
hanem kutatja, mi van mögöttük.
A szeretet nem blokkol le a fájdalomtól,
nem menekül mindenáron előle.
Nem fél kockáztatni a másikért,
és nem fél újrakezdeni.
A szeretet tud megszólalni
és megszólítani,
igyekszik, hogy mindig megszólítható legyen.
Megvédi határait,
és a másikat is megtanítja erre.
A szeretet nem kierőszakolni akarja a vonzalmat,
hanem befogadni.
Nem vár, ha cselekedni kell,
és nem menekül kényszercselekvésekbe
várakozás helyett. A szeretet bátor, és nem vádol gyávasággal.
Nem zsarol, nem zsarolható,
és nem hagyja, hogy bárkit vele zsaroljanak.
A szeretet gyermekien kíváncsi,
de felnőttesen elkötelezett.
Képes örömöt adni és elfogadni.
A szeretet kirobbant a megkövült megszokásokból
vagy átitatja azokat.
Gyógyít, és hagyja magát gyógyítani.
A szeretet létezik, és megengedi magának,
hogy csak úgy létezzen,
mert az élet barátja.
Posta Marianna: Mindenért félig
Szabó Lőrinc: Semmiért egészen című versének parafrázisa
a rettenetes, hogy elhisszük, így igaz, hogyha szeretünk, életünk legyen öngyilkosság vagy majdnem az. mit bánjuk mi, hogy anyáink, vagy a romkomok, mit követelnek, félrelökünk minden szóba jöhető heppiendet. a rettenetes, hogy elhisszük, mindössze táptalaj vagyunk, nem maga a föld, mindent ráhagyunk, és hisszük, hogy bennünk nő a gaz, hogy velünk azt is meg lehet tenni, amire más legyintene: nem lehet igaz.
a rettenetes, hogy tartozni akarunk, de nem magunkhoz, mindig máshoz, hogy kevésnek érezzük önmagunkat a feltá.., a változáshoz. mindegy, hogy a semmiért egészen vátesze fűt, vagy a #metoo áldozati tüze, itt alkunak helye nincs, ahogy a sorsnak nincs alkatrésze se. félünk mindenkitől, és könnyen elfáradunk, a lelkünk sem balzsamozott, mint a fáraók. hitünk olvad, mint a jéghegyek,
nő a lista arról, mit kell féltened. nincs öröm az alázatban, nincs öröm az áldozatban sem, hogy az elkövető önmagával szemben pont ilyen védtelen.
hogy minden irtózó gyanakvást elcsitíthass, mondok mást: vele szemben csak te őrzöd a menekülés zálogát. az áldozatnak ellentéte lehetsz, olyan valaki, aki megérkezett, aki saját kedvére vesz levegőt nem tesz a semmiért egészen, és nem él mindenért csak félig, aki nem élettelen, akkor sem, ha védik. aki ragyog, de belül feketedik, elméjével oldja a félelemfalat, lép, ha erre egy árva perc akad, tartja magát, akkor is, ha minden seb felszakad. szóval, amint közöd lesz magadhoz újra, és nem lesz miért bocsánatot kérned, és nem akarod, hogy bocsánatot kérjenek tőled, abban a hajszálrepedésben, hagyod az időt, hogy benned partot érjen.
Ijjas Tamás: Koronát képzelni
A nyakán sál, lejjebb hosszú
ujjú felső, a napszemüveg
nem lenne szokatlan, de
mivel az ég valaki éktelen
dühe, az sem indokolt.
Mennek-mendegélnek
a végtelennek tűnő parti
sétányon, a babakocsiból
időnként kihallatszik a gőgicsélés.
Nézek utánuk, bár behunynám
a szemem, csak félek,
hogy odabent idegenre
találnék, tányérokat tör,
melltartókat tépked, puszta
öklével pozdorjává zúz egy szekrényt.
Vihar készül, ő mégis kimért
léptekkel tolja maga előtt
a gyereket, a jövő időt,
szaporázhatná is a lépteit,
de nem akarja, hogy menekülésnek
tűnjön a menekülés, könnyű
a fejére koronát képzelni.
Mellettem a kövezeten
szaporodnak a lila foltok,
püföli a szél a ringlófát,
barlangjában egy sárkány
üvölt, nyelve a földig cikázik,
de ők továbbra sem sietnek,
nincs semmi bíztatóm,
csak a tekintetem, azzal kísérem
őket a láthatár széléig.
Danyi Zsuzsanna: A hegy éneke
A hegy alázatosan, háborítatlanul állt a hegyek sorában. Valahogy jobban
érte a szél, a nap, a fagy, mint a többit, de ő nem bánta. Messziről erős volt,
és szép. Hogy igazán mit rejtett, az nem volt látható.
A hegymászók csodálták, vágyták meghódítani, de a hegy senkit
nem engedett fel. A csúcsán egy rejtett, békés világ dallama szólt. Féltette.
Aztán ahogy telt az idő, egyre jobban vágyott arra, hogy valakivel megoszthassa
a zenét, ami benne élt. Akadt egy különös hegymászó, aki addig
becézte a hegyet, míg az felengedte. A hegy úgy érezte szüksége van erre
a hegymászóra. Ő megígérte, hogy gondozza, és vigyázza majd. Egyszer
mégis váratlanul kivágott egy fát. A hegy megrendült, de elfogadta a magyarázatot.
A hegymászó azonban újra kivágott egy fát, és újra, majd letarolta
az egész hegyszakaszt. A hegy sírt, jajongott, vagy némán ordított,
de ezt senki nem hallotta meg. Rajta, mint óriási seb, tátongott a rombolás
nyoma. Szinte beleroppant a fájdalomba, de állt rendíthetetlenül, őrizte a
másik világot, és megpróbálta helyrehozni a károkat. Elgondolkozott, hogy
lerázza magáról a hegymászót, de az úgy megkötötte magát a csáklyájával,
hogy mozdítani sem lehetett. Ő volt az úr, a saját hegyén. A hegy elhallgatott.
Nem sírt, nem kért. Erőt gyűjtött a naptól, a széltől, a hótól. A sebet
lassan-lassan begyógyította magán, és erősebb lett, mint valaha. A többi
hegymászó azt mondta, talán még nőtt is. A csáklyás azonban vigyázta a
hegyét, nehogy bármelyik feljusson, s míg lefelé figyelt, nem hallotta, amit
a hegy felfelé énekel az éjszakában.
A hegy már rég tudta, hogy a csáklyás sosem lesz képes meghallani
az énekét. Azt sem vette észre, amikor egy madár eljutott a havas csúcsáig,
és szárnya hegyével megérintette. A lágy barázdákat behordta a következő
havazás, de az érzés a heggyel maradt. Egy tavaszi éj éneke után megrázta
magát. Az orkán fákat szaggatott, de kitépte a csáklyát is.
Hajnal Éva: Holnap újra kedd
kedden a madárbolt mellett jöttél haza
vásároltál egy madarat
kilyuggatott stanecliben pátyolgattad hazáig
az öreg kalitkába tetted
először riadtan kiáltozott
majd apró fejét forgatva ismerkedett új helyével
teljes összkomfortot teremtettél neki
gyakran beszélgettek
szinte megtanultál madárul
azon tűnődöm
milyen jó volna ha néha nekem is szórnál eleséget
veled szeretném oltani a szomjam
nélküled nem tudok repülni sem
két napja a madárkereskedésben lakom
otthonos kalitkát választottam magamnak
ezüstöt
mert az a kedvenc színed
először riadtan kiáltoztam kicsit
most apró fejemet forgatva ismerkedem új helyemmel
teljes összkomfort
reménykedem
holnap újra kedd
Szolláth Mihály: Áldás újrakezdőkre
ott van hazátok ahová
építitek majd házatok
nem fövenyre csak sziklára
magatokra
éljetek elhagyva múltat
horizontra szegzett szemmel
legyen feloldott mind a bűn
tenger igya fel
minden hajnal új születés
gyógyír az új nap más ország
áldott-szűz új életjövet
vizek s egek
ott lett új hazátok ahol
gyökér és lomb nem árny ered
feloldva mind a régi bűn
tenger mosta el
Harka Sára: saját válladra
felnőttmese
Merengj most el, milyen volna,
ha becsben tartva,
féltve óvva
szeretnéd
magad.
Merengj most el, milyen volna,
ha tenyeredet magad előtt tartva
vizsgálnád a kék ereket,
bőrbe szántott mélyedéseket,
hajlítanád az ujjaid,
és rácsodálkoznál,
ahogy mozdulnak
az akaratodra
gondolatod erejével,
igazi varázslat,
közelről lesnéd a puha
vagy kérges
rózsaszín bőrt:
gyönyörködnél.
Merengj most el, milyen volna,
ha tükör mellett elsétálva
köszöntenéd magad,
kérdeznéd, hogy s mint,
és csendben állva
végighallgatnád a választ.
Merengj most el, milyen volna
ha felvételről visszahallva
saját hangod
ismeretlen ismerőssége
nem bántaná a füled.
Merengj most el, milyen volna,
elméd kapuján csőszt állítva
vigyáznád magad
véred árán is
a régi rágalmaktól.
Merengj most el, milyen volna,
ha szívkamráid elé is
palotaőrséget helyeznél,
magas prémkucsmásat
díszes egyenruhásat,
felfegyverkezve,
kik meg sem rezdülnek,
ha szapulják őket, feléjük csapnak.
Merengj most el, milyen volna
visszalökni azt,
aki átlép a határaidon.
Merengj most el, milyen volna
ha lennél magad ügyvédje, bírója,
edzője és oktatója,
mintha fizetséget kapnál,
hogy segítsd ezt a szerencsétlent.
Merengj most el, milyen volna
ha nem kicsinyelnéd
le a kicsiny lelked
kicsiny sajgásait,
ha el nem hessegetnéd
a szokatlan óhajokat.
Merengj most el, milyen volna,
ha mernél lenni különc
vagy furcsa.
Merengj most el, milyen volna,
ha egyik kezed emelné a másikat,
karjaid ölelnék saját derekadat,
csókot lehelnél a könyökhajlatodra,
és nem mosnád le a tusfürdővel.
Merengj most el, milyen volna,
ha éjjel megbékélve feküdnél,
mélyen szunnyadva
nem préselnéd össze a fogsorod,
nem szorulna ökölbe a markod,
és ha ijesztenek is a rémek,
felriadva ringatva-csitítanád magad
a saját közelségeddel,
és reggel új erővel,
friss hálával kelnél, amiért
újra ebben az emberben ébredsz.
Merengj most el, milyen volna,
ha életedre visszagondolva
kalapodat emelnéd,
– miken sorra átmentél –
hogy egyáltalán
mindezek után
létezel.
Merengj most el, milyen volna
ha az órákat nem sajnálva
randevúzni mennél,
egyedül a moziba,
és saját válladra
hajtanád a fejed,
ha elálmosodsz.
Merengj most el, milyen volna,
csecsemődként tekinteni magadra,
mint anyádnak kellett volna,
keszkenőbe takargatva,
a romlatlant oltalmazva,
ki szüntelen gondviselésre szorul,
és nem maradhat a büdös pelenkában.
Merengj most el, milyen volna,
felvenni a gyöngysort otthonra,
nemet mondanál a találkozóra,
mihez üres a kedved,
miből semmi javad
nem fakad.
Merengj most el, milyen volna,
ha lennél önmagad lovagja,
óperenciás vizeken hajózva,
kerekerdőn galoppozva,
sárkány hét fejét lemetszve
küzdenél, fel a toronyba,
hogy jutalmadra
magadra lelj.
Merengj most el, milyen volna,
ha kegyelmet gyakorolva,
orra bukva
is elnézőn-figyelőn
nevetnél
megismételhetetlenségeden.
Merengj most el, milyen volna,
ha elhullajtott könnyeid
összegyűjtenéd,
és megöntöznéd vele
a sárguló bokrokat.
Merengj most el, milyen volna,
nem halasztani holnapra,
mi fáj, mi muszáj,
mert ketten együtt,
te és magad
átrágjátok a világot.
Merengj most el, milyen volna,
ha mernél rímeket faragva
írni, élni, ritmusra ringatózva,
ügyelve a sorvégi összhangra,
és az is rendben volna,
ha valami nem illik oda bele.
Merengj most el, milyen volna,
ha magaddal dűlőre jutva,
szépen sorra,
könnyebb szívvel szolgálnád,
hamarabb kedvelnéd
a maradék embert.
Merengj most el, ilyen volna,
ha becsben tartva,
féltve óvva
szeretnéd
magad.