A partot felsebzi az alkonyat,
széltől retten, borzad a tó tükre,
bármit ígér, csak hiányt tartogat,
s éget – billogot – az életünkre.
Bort kínálnak a hegyek odaát,
öntözni magányból sarjadt derűt,
amíg földhöz nem vágja poharát,
akit múltja tart fogva mindenütt.
Ahogy minden, álmomban megfogant
reményt a soros reggel lerombol,
s végül lompos, süppedt arcú rab lesz
a sorssal dacolni kész fogolyból…
Nézem a sirályok pimasz röptét,
a cikázó fölényt a tó felett.
Dermedten vagy bénán? Nem tudom még,
és addig jó, amíg nem kérdezed.