éppen benne voltam egy versben de kicsengettek
elillantak a szavak
nem is lehettek olyan fontosak
(a költőnek ne higgy mindig elkeserít
minden jónak a fonákját látja
sem kottát sem térképet nem olvasott soha
méla analfabéta
képzelete elviszi egy tájra
ami nincs és nem is kellene hogy legyen)
az objektív líra a megfogható álom
nem létezik de majd feltalálom
a történetemet megírom
anélkül hogy abszurdizálnám
(habár mégiscsak egy más műfajba tartozik)
egy másik dimenzióba tolom egyelőre
(nem tudom mi mást kezdhetnék vele?)
a félbehagyott mondatok és a logikai duplaszaltók
pattogjanak ott a pőre érzelem-pusztában
Godot-ra várva vagy a szükségszerűen
bekövetkező csodára
az én életemet én cenzúrázom
a jól kiérlelt sóhajok a kitagadott tanulságok
az elfelejtődni nem képes veszteségek
és egy kifényesedett részlet meddő közepében
bukfencet vet a realitás
mennyi kétség mennyi rémség
(utólag már szonett vagy bármi más)
én ebben értelmet nem keresnék
lassított filmen is eljön a vég
©Orosz István: Tükör