Én szeretek mindent túlbeszélni. A bűnt is.
Hisz mi másért tanultam annyi poszthumán
kritikai posztrelatív őrületet? Legalább tudom,
hálás a boci, ha a kedvemért hamburger lehet.
És hálás az ellenségem is, aki tőlem megtudhatja
az igazságot. Kiköphetném vagy lenyelhetném őt is,
de inkább túlbeszélem… Bele a legsárgább földbe,
és utána egy szép kis szmájlival zárom a levelem.
Ui.: Anyukád hogy van?, kérdezem.
Félek Istentől. Hogy kiköp, megrág, túlbeszél.
Mint mi egymást. Hogy míg találgatom
a poszthumán stratégiáját, ő jól elzavar,
egy szmájlival, bele a sárga földbe, örökre,
és udvariasan még jó utat is kíván nekem,
hiszen mi az ő képére és hasonlatosságára…
De akkor miben reménykedhetem?
©Szendiszűcs István alkotása