Meglazítom apám kezén a kötést. Hülyék ezek? Minek kötnek ki egy félig halott embert a vaságyhoz? Mintha fel tudna kelni, mint Lázár Jézus parancsára. Pedig csak annyi a közös a két történet között, hogy apámat is Lázárnak hívják.
Lázárról még anyám mesélt, közvetlenül a Hófehérke után. Sosem hittem, hogy a halott lány egyszer csak feléledt, amikor a torkáról kiugrott az almacsutka. De az üvegkoporsója tetszett, megvédte őt a rothadástól.
Anyám haragudott, amiért más voltam, mint a többi gyerek. Igaza volt. Sosem hittem a mesékben. A csodákban meg pláne. A hittanóráról is kizavart a pap, mert azt mertem mondani, hogy szűzen nem lehet teherbe esni. Ezt is anyámtól tudtam.
Arccal felfelé fekve találtam apámra a fóliasátorban. Mélyen aludt, mint Hófehérke az üvegkoporsó alatt. Hangosan szortyogott, abból gondoltam, hogy él. Jobb lába kifordult, kezében barna sörösüveget szorított. Körmeit csak az alatta felgyűlt földcsík különböztette meg a sörösüveg sárga címkéjétől. Az ötször háromméteres fólia alatt paradicsompalánták kókadoztak, a rozmaring és bazsalikom tövek félliteres tejfölös dobozokban fonnyadtak. Apám arcára langyos, fűszerszagú cseppek potyogtak, de sehogy sem tudták elfojtani alkoholszagát. Ha később jövök, sörben, paradicsom és bazsalikom esszenciában pácolódik tovább. Talán nem lett volna olyan büdös. Pedig lemosdattam ecetes szivaccsal, mielőtt a mentősök odaértek.
Mióta anyám elment én gondoskodtam a tejfölről. Apám úgy mondta, tejfel, sehogy sem tudta megtanulni a nyugati tájszólást, hiába élt már negyven éve itt. A tejföl mellé három ötliteres kannás bort és egy rekesz sört kért havonta. Húsz év alatt sejtjei víztartalma fokozatosan cserélődött alkohollá. Tavaly, amikor felpüffedt hassal és arccal kórházba került, azt mondták, csoda, hogy él. Szótlanul néztük az orvossal, ahogy apám mája, mint egy terebélyes amőba, úszkál az ultrahang pixeles monitorán. Ha akkor abbahagyja az ivást, talán lett volna esélye a regenerálódásra. De apám nem akart esélyt adni semminek, ami életben tartja. A kórház folyosóján azt kiabálta: nem mindegy mibe döglik bele az ember, a Covidba vagy a kurvaéletbe? Persze hogy a kurvaéletet választotta.
Anyámat egyébként mindenki szerette. Apám a főagronómus segítségével állást is szerzett neki a Kis Csemegében. A főagronómus azt mondta, anyám fellendítette a bolt forgalmát. Tényleg ő volt a legcsinosabb nő a faluban, a férfiak utánanéztek, amikor reggelente a boltig kísértük apámmal.
Iskola után gyakran anyámhoz mentem, a bolt előtt vaskorláton csimpaszkodva vártam, hogy bezárjon. Eleinte figyeltem, ahogy az agronómus kislétrát tart neki, amíg ő a polcokat törli, közben a combjáig szaladt a keze. Ha az agronómus ott volt, anyám szappanos vizes poharat és szívószálat nyomott a kezembe. Szerettem buborékot fújni. Lassan engedtem ki a levegőt, amíg a szivárványszínűre dagadt buborékok olajos hasat eresztettek. Figyeltem, ahogy elnehezülve pattannak szét a járdán.
Akkoriban kezdett zsibbadni a jobb oldalam. A fülemtől indult, a fejem búbjáig mászott, szinte lebénította a tarkómat. Csak akkor múlt el, ha kiültem a diófa alá, fülemre szorítottam a kezem, és hosszú ‘ááá’-zással ringattam magam. Azt képzeltem, hogy a sok áááá-val vaskos falú, áthatolhatatlan buborékot fújok magam köré. Csak apám volt képes szétpattintani azt a falat. Az ölébe kapott, közben azt kiabálta anyámnak, hogy nézze meg, mit tett velem, de ő csak nevetett. Végül lelépett az agronómussal.
Kioldom a kötést. A lélegeztetőgép belekattog az intenzív üvegfalai közé. Figyelem, ahogy apám mellkasa szabályos ütemekben emelkedik majd süllyed vissza. A teste már halott. A doki is megmondta, csak órái vannak hátra, addig mellette maradhatok, ülhetek a fényesre koptatott műanyag széken. Szemben a kórlapon olvasom a nevét: Lázár.
Fülemre teszem a kezem, magamban hosszú ‘ááá’-zásba kezdek. Szeretném látni, hogy apám szétpattintja körülöttem a buborékot.