Eltűnünk majd mi, mint a hettiták,
mert lettünk gyötrő s öngyötrő svihák.
Veszélyt kiáltott mindig az, ki lát,
s elhervad újra a szép, telt virág.
Ki itt bűnözni sose hezitált,
szított bűzölgő, szennyes hitvitát.
Hatalmat szőttek s nem leltek irányt
az önmagukhoz is zord hettiták,
és elkövették a torz, szent hibát:
legyen csak rájuk szabott a világ.
Mi nem kutatjuk már: bennünk mi rág,
nem keresünk s nem gyártunk vakcinát
vélt, valós bajra; félve galibát,
bújunk magunkba, miként a csigák,
a véletlen törni, zúzni imád,
tört fényű házunkra, hazánkra hág.
Birtokba vették a sors amit ád,
magukkal földjüket a hettiták,
s borít rájuk a múlt sűrű szitát –
múlásuknak vetve a nászi ágy.
Távol s jelen így közös entitás,
mutogatni kár volna, ki hibás.