Ebben a diszkont-mindenségben olykor
sürögve önkiszolgáló a végzet,
leskel sejt-dudvából, csillag-bokorból,
ágyazva ráknak és lelki kelésnek.
Az értelmes lény torz konfliktusokban
elvet mindent – magát áldozva buzgón,
ürügyet lel felizzva vagy unottan,
eszmék tüzelik becsületre túlzón.
Emel a pártfogó erkölcsre törvényt,
elhiteti magával, hogy igényes,
s gyilkolásra kész az ok, bármi történt –
a hulla jó körítés az igéhez.
Pusztít mindent, amit keze teremtett,
s amit önként hozzá kevert a bolygó,
égre vetíti magából a rendet,
melyben a Tejút csak semmi kucorgó.
Teljesnek tévképzetét tartja, véli,
s hétköznapjaira erőszakolja,
mi lehetne, jelenért elcseréli,
üdvét vallásban valósra makogja.
Mi tévedését könyörgőn vitatja,
a Földet könnyelműen kipipálja,
készül az önbecsapó szent zsinatra:
beleszokni szittyóként a hiányba.