– Mit csinálsz bent ennyi ideig?
– Mindjárt végzek.
– Az nagyon jó lenne.
Egy ideje már nem csináltam semmit a fürdőszobában, csak álltam és gondolkoztam. Az öblítőmadzag végét fogtam, de nem mertem lehúzni. Néztem a vörös foltokat a székleten. Mi a fene ez? Mi bajom lehet? Hisz mostanában nem fájt a hasam, nem görcsölt a gyomrom, nem szúrt a belem; de akkor mitől véres a széklet?
Azt mondják, hogy a legveszélyesebb, a végzetes betegségek általában alattomosak, nem fájnak, titokban megbarátkoznak a szervezettel, beépülnek az el nem kötelezett sejtekbe, szépen lassan burjánoznak, és egyszer csak elhatalmasodnak, mint egy könnyednek induló flört, amely hirtelen túlnő önmagán, és utána gyökerestől felforgatja az ember saját életét, és másokét is. A mosdókagylóba köptem, néztem minden oldalról, fültisztító segítségével forgattam, de abban nem volt vér. Elment a kedvem a borotválkozástól. Néztem az arcomat a tükörben. Borostásan is jó leszek a heti záróértekezleten, nem ezen múlik.
– Kijössz még ma?
Megrázott a hang, megfordultam, és lehúztam az öblítővizet, mint aki eltünteti bűnjeleit, eltemeti a valóságot, vakságba menekül. A víz elviszi a véres székletet, a szomszédok szennyével keveri össze. A szenny aztán összegyűlik lent az aknában, utána nagy csöveken csurdogál a városi szennyvíztelepre. A szennytisztító telep a városi kórházzal szemben van, csodálatos várostervezés, vagy ironikus életforgatókönyv. A fekvőbetegek a fajdalommal küzdve, főleg nyáron, a nyitott ablakok mellett szagolják a város székletének bűzét. Jaj, csak ne legyek ott krónikus fekvőbeteg, aki nap mint nap egyre közelebb kerül a mindenkit váróhoz, a sötét leplű halálhoz.
– Ugye ma hazahozod a bélszínt?
– Hogyne.
– Hogy lehet a munkahelyen elfelejteni, hol jár ilyenkor az eszed?
– Kérlek, ezen már tegnap este veszekedtünk, nem is akárhogyan.
– Én akkor sem értem, nem fogom fel.
– Mondtam, hogy siettem a gyerek edzése miatt.
– Tudom, hogy hálásnak kell lennem, mivel ebédidődben vásároltad, ugye?
– Hidd el, egynapi pácolás is elég lesz, főleg ha felszeleteled.
– Persze, mert te aztán mindent jobban tudsz. Te csak a munkádat veszed véresen komolyan.
– Ezt hogy érted, hogy véresen komolyan?
Nem válaszolt, a kételyeket meghagyta nekem, és bement a fürdőszobába. A konyhaasztalnál ültem, a szemközti falra sütött egy gyenge napsugár. Azt kérdeztem magamtól, hogy vajon nemcsak a hétnek, hanem az életemnek is hamarosan vége lesz?
Újabban a péntek is ideges nappá vált, akárcsak a hétfő. Úgy néz ki, hogy mindennek az eleje és a vége a legnehezebb, még a munka- és az iskolahétnek is. Pénteken már lemerülőben az emberek energiái, de ezért kiben-kiben pislákol némi remény egy kevéske pihenésre, nyugalomra és a ritmus lelassítására. De ez a véres széklet elfújta a bennem a pislákoló reményt, helyette a kétely és a félelem tüzét gyújtotta fel.
– Azóta itt ülsz? Még nem ébresztetted fel a gyerekeket?
– Még nem, ne haragudj, elbambultam.
Ahogy kimentem a konyhából, keresztülhasítottam a bágyadt napsugarat, a falról egy pillanatra eltűnt a fény, árnyék keletkezett helyette. Kinyitottam a színes üvegű ajtót.
Egy pillanatra megálltam, és rájuk néztem. Egymás mellett aludtak, telítve volt a szoba levegője testük illatával.
Legszívesebben fel sem ébresztettem volna őket, hanem becsukom magam mögött az ajtót, és melléjük fekszem.
– Áldott péntek, apa.
Szinte mindkét gyerek szájából egyszerre hangzott.
A tegnap esti mesében benne volt, hogy ma péntek lesz.
Eszembe jutott, hogy szülőhazámban a péntek szabadnap, lehet, hogy biológiám még mindig erre emlékszik.
– A vezetőség nincs megelégedve az elkötelezettségi mutatókkal.
A főnök így kezdte a heti záróértekezletet, és folytatta:
– Emlékeztek, anonim kérdőívet kellett kitölteni minden munkavállalónknak.
– Főnök, tavaly elégedettségi felmérést is ki kellett tölteni, tudhatunk valamit annak eredményeiről?
– Én az elkötelezettségi ívekről beszélek. A vezetőség számára ez a fontos.
– Értem, főnök, de úgy gondolom, hogy valamilyen kapcsolat van köztük, még akkor is, ha árnyalatnyi.
– Figyeljen ide, mérnök úr, nyithatunk egy hosszú vitát, és itt maradhatunk akár éjfélig.
A mondat végén levette a szemüveget. Tudtam, hogy ez mit jelent. Többet nem szólaltam meg. Az elégedettség és az elkötelezettség kapcsolatának átgondolását a játszótérre hagytam. Szorgalmas jegyzetelésbe fogtam, mint a felfújt frizurájú titkárnője. A bélszín hazavitelét nem veszélyeztethettem, minimum egynapi pácolás kell.
Legkésőbb délután ötre otthon kell lennie. Leteszem a bélszínt, ő olajba és fűszerekben áztatja az új recept szerint. Eközben kiviszem a gyerekeket a játszótérre, ahogy tegnap este megígértem. Ők játszanak, én pedig a padra ülök, és elgondolkodom, ma van bőven min gondolkodom. Ott van az elégedettség és az elkötelezettség kapcsolata, valamint a véres széklet kérdése is.
A főnök újból levette szemüvegét, és vele összhangban titkárnője becsukta jegyzetfüzetét. Mindenki tudja, hogy ez az értekezlet befejezésének szertartása. Ilyenkor már csak a zárószó van hátra, ahogy a főnök szereti nevezni: az útravaló üzenet.
– Hétfőn rendkívüli megbeszélést tartunk, elemzést kell készíteni a vezetőségnek a negatív anomália lehetséges okairól. Mindenki aktív részvételére számítok.
Szép anyagot kell összeállítani.
– Főnök, szándékom lett volna hétfőre szabadságot kérni.
– Nem engedélyezem, minden részlegvezetőnek itt kell lennie, nálad vannak a legtöbben, előre kellene tervezni a szabadságokat.
– De hát főnök, vannak váratlan helyzetek.
– Ha ezt egy nő mondja, átgondolnám. Végeztünk.
A folyóson felém hajolt, és a fülembe súgta, hogy a havivérzésre gondolt. Kacagott a levegőben, ahogy az irodája felé indult, serényen követte őt a felfújt frizurájú titkárnője.
Néztem távolodó hátát, utáltam a megjegyzését, és imádkoztam azért, hogy a széklete véres legyen. Hogy tudja meg, igenis vannak váratlan helyzetek; de akkor mikor menjek vizsgálatra? A hétvégén kiutálják az embert a sürgősségin, ha sima betegséggel megy be. De vajon sima a betegségem? Megérti a fehér köpenyes ügyeletes orvos, hogy baj van a széklettel és az elkötelezettséggel is?
– Lassan készen van a bélszín, isteni az illata, hol vagy tíz óra óta?
– Nemsokára hazaérek.
– A fenébe ezzel a munkával, szombaton is dolgozol?
Anyám már itt van egy órája.
Halkan beszéltem a telefonban a sürgősségi osztály várójában. A sürgősségi osztály nyugodt volt, rajtam kívül nem várakozott senki. Az ügyeletes orvosnak szóltak, fél órája jön az orvosi szobából. Itt is vannak elkötelezettségi problémák, mondtam magamban. Vajon ez hogyan függ össze az orvosok elégedettségével? Tanakodtam.
– Jöjjön be, kérem.
Elnézést kértem a fehér köpenyestől, hogy sürgősségi időben jöttem. Elmondtam neki mindent, és elárultam, hogy mennyire félek.
– Mondja, milyen színű volt a vér?
– Vörös színű volt, doktor úr.
– Tudom, de milyen árnyalata volt?
– Hogy érti, hogy árnyalata?
– Sötét vagy világos?
– Restellem, de nem tudnám megmondani.
– Hiába, a betegek ugyanazok, okleveles betegek nincsenek.
Teljesen le kellett vetkőznöm deréktól lefelé. Rá kellett feküdnöm hasmánt a vizsgálóasztalra, és a térdeket felhúzni. Szégyelltem magam a felfújt frizurájú nővér előtt, aki műanyag flakont nyitott, és odanyújtotta a fehér köpenyesnek. Hideg zselét kent gazdagon a hátsómra. Jobb kezére fehér kesztyűt húzott. Hátulról jött a hangja, hogy teljesen lazuljak, és készüljek arra, hogy kellemetlen lesz. Két ujja mozgott a belsőmben, mintha a beleimben járnának, émelyegtem, hányingerem támadt, és majdnem bevizeltem. Azzal erősítettem meg magam, hogy sima beteg nem hány és nem vizel a sürgősségi osztályon. Ahogy az ujjait kivette, azt hittem, hogy vastagbelem tartalma utánuk távozik. Erősen türtőztettem magam.
– Kész vagyunk, felöltözhet.
Eldobta a kesztyűket, és alaposan megmosta a kezeit. Elkezdte mormolni a nővér felé latin mondókáját, miközben félrehúzódva a kezembe nyomott törlőpapírokkal törölgettem magam. Mielőtt a szennyesbe dobtam volna a papír utolsó adagját, egy pillantást vetettem rájuk, véresek voltak. A zselétől nem tudtam kivenni a
megkérdezett árnyalatot. Hiába, okleveles beteg nincs.
– Doktor úr, nagy baj van?
– Üljön le, kérem.
– Doktor úr, nyugodtan elmondhatja.
– Maga ülőmunkát végez? Stresszes a munka légköre?
– Igen, többnyire.
– És szereti a munkáját?
– Nagyon, bár mostanában minden másmilyen lett, újabban nagy a bizonytalanság.
– Akkor nincs megelégedve vele?
– Ezt nem tudom, de elkötelezett vagyok.
– Fogalmam sincs, hogy mennyit keres, de maga gazdag ember.
– Ezt hogy érti, doktor úr?
– Magának nagyméretű belső aranyere van.
Visszafogottan mosolygott saját szellemességén, miközben átadta a receptet. Az itt felírt kúppal minden rendben lesz, nyugtatott meg. A jövő szombaton is én ügyelek, jöjjön nyugodtan.
Kis kézmozdulattal, talán ugyanazzal a két ujjal, intett nekem, ahogy az orvosi szoba felé indult. Néztem távolodó hátát, megállapítottam, hogy nagyon jól áll neki a fehér köpeny. Olyan érzésem volt, mintha ő ebben a köpenyben született volna. Még szúrós fájdalmat éreztem a hátsómban, amikor elhajtottam a kórházzal szembeni szennyvíztisztító telep mellett. Szándékosan leengedtem a kocsi ablakait, de nem éreztem semmiféle kellemetlen szagot. Tovább haladtam, és már csak a bél-színre gondoltam.
2021-05-10