Reggel, amit nem emberi kéz ír.
Háztetők felett áttűnő rajzai a nyárnak.
Az ébredés tenyerén zajtalan utcák.
Valaki lejárta a dülők meredek járdáit,
amíg a holnap falakat épített a rendnek.
A percek ragyogó vércseppei idővé válnak,
ahogy a szedett eprek a porcelántálban.
Az idő, amit az ember mér, de nem emberi
kéz ír, az örökkévalóság lecsorgó ága.
*
Így áramlik tovább, folyik az idő,
ahogy vasárnap a tölgyfa alatt
kezet nyújt a május, júniusnak.
Ami úszni képes, megmaradhat,
ami nem, elmerül a pillanatba.
Megkövült tanúk, idő medrében
állva, nem marad más fényük,
csak a mélybe süllyedő lárma.
Albert Zsolt szerzői oldala:
https://www.facebook.com/albertzs0lt
