Ne erőltessük, ami nem megy, legyintett az olasztanár. Karcsi megkönnyebbülten bólintott. Mi mást tehetett volna? Mire ő megfejti, hogy egy ige hányadik szám, hányadik személy, a többiek már a második vagy a harmadik mondatnál tartanak. Vágtatnak előre, közben csacsognak, trilláznak, csicseregnek, ő pedig közben zavartan hallgat. Na majd az angol. Ott nincs ez a sok trallala. Az már egy komolyabb nyelv. De Karcsinak az angol sem ment. Mire megemésztett egy szót, a többiek már a következő mondaton túl száguldoztak. Ő meg csak bámult utánuk lesütött szemmel, zavartan.
És a lányokkal sem ment könnyen. Vagyis nem ment sehogy sem. Pedig Karcsi a szemüveges, lesajnált, kövér lányokat is elhívta sétálni. És addig nem is volt baj, míg fagyival a kezükben kibeszélték a tanárokat. De az első randi után jött a második, a harmadik, a negyedik, és még ezek a lányok is elvárták, hogy Karcsi csináljon valamit. Na de mit? Hát mi kéne ezeknek? Nem akarsz te is egyszer?, kérdezgette az egyik. Karcsi megdermedt, mintha egy tőrt, egy pisztolyt vagy egy csőre töltött participiót szegeznének a mellének. Mégis mit? Mit kéne akarni? Pedig álmában már sok lányt megcsókolt. De ha álmodott, senki emberfia nem szólhatott bele az eseményekbe. Ő irányított mindent.
Barátok, barátnők. Emberfiák. Emberlányák. Rendhagyó esetek. Karcsi legszívesebben az állatokról ábrándozott, éjszakánként még beszélgetett is velük. Az állatok! Ők aztán nem beszélnek feleslegesen. Álmában szorgos munkával megtanulta hollók és a gólyák nyelvét, de mikor felébredt, egyetlen szabályra vagy szóra sem emlékezett. Csak a boldog megkönnyebbülésre. Hogy végre.
Az anyukájával sem volt egyszerű semmi. Mire az ember egyetlen szavát megemésztette, ő már ki tudja, hányadik történetnél tartott. Mesélt, mesélt rendületlenül. Először volt a Péter, aztán a Tamás, legvégül Zoli, aki majdnem olyan volt, mint a Péter. Hát, nem őrület? Karcsi bólogatott. De vajon nem tenné-e jobban a mama, ha sorozatokat nézne a tévében? Az ő feje már zúgott a rengeteg férfinévtől, körülménytől, összehasonlításról, mellékmondattól. Zoliról kiderült, hogy semmivel sem jobb, mint Laci, Balázsnak meg a szeme se áll jól, rosszabb Attilánál vagy Péternél is. Mi értelme ennek az egésznek, kérdezte egyszer óvatlanul. Ezt aztán anyuka soha nem bocsátotta meg.
No de mit számít. Az anyák ilyenek mind, úgy tesznek mintha megbocsátanának, de inkább örökre megsértődnek. Kit érdekel ma már? Eltelt tizenkilenc év. Karcsi remek mérnök volt, a munkahelyén megbecsülték, lett egy szép kutyája, a Fruzsi. Hízott huszonöt kilót, és Fruzsival járt futni, hogy lefogyjon. A lépcsőházban szó nélkül megszerelte a kapucsengőt, kicserélte a biztosítékot, és mindenkit figyelmeztetett, hogy a lift nem biztonságos. Ilyen egy rendes gyerek, mondták a szomszédok.
De mndig van valami. Valami rendhagyó, kellemetlen dolog. A munkahelyén (német-magyar vegyesvállalat) a nagyfőnök megbolondult, és fejébe vette, hogy magyar mérnökök utazzanak Szászországba, és építsenek ki egy új telefonközpontot. Mert így a gazdaságos. Micsoda állatság ez, fortyant fel Karcsi. Hogy utazzon ő a csapattal? Hiszen nem tud nyelveket. Kegyelemből engedték át angolból az érettségin. Az olaszról meg ne is beszéljünk. Igen, tanult németül is. Úgy vágja a nyelvtant, ahogy kell. Álmában is felsorolja a rendhagyó igéket. No de beszélni? Nem, nem és nem. Ő soha az életben. Soha senkivel. És mit csinálna egy hétig szegény Fruzsival? Bízza egy idegenre? Vigye magával? Hogy fogja magát az a szegény szerencsétlen Németországban érezni?
A főnök először azt hitte, Fruzsi egy kislány. Talán egy első házasságból. De lassan tisztázódott minden. Micsoda megkönnyebbülés, csak egy schnauzer. A főnök gyorsan közölte, kutyáról szó sem lehet. Mégis mit szólnának a németek? És a nyelv! Avval tényleg valamit csinálni kéne. Karcsi nem járathatja le Lipcsében őket.
Na látja, a legjobb az lesz, ha maradok.
De a fönök nem így gondolta. Egy nyelvtanárt rendelt melléje, egy erőszakos, nyomulós lányt: Unsere Wohnung, Meine Familie, Freizeit, Freizeitgestaltung, Das bin ich, Wetter – Klima, Klamotten kaufen, Auf Möbelsuche, Arzttermin vereinbaren, Campen, Auf Wohnungssuche, Tischreservierung stb., stb., stb… napi négy órában.
Bitte schön, Karl! Noch einmal!
No de mi lesz Fruzsival? Karcsi rengeteg pénzt adott a szemközti családnak, hogy Fruzsit naponta háromszor sétáltassák, és rendszeres testmozgással és játékkal csillapítsák a depresszióját. Ám Karcsi depresszióját Lipcsében semmi sem csillapíthatta. Rettegett attól, hogy a németek munkaidő után a kérdéseikkel kínozzák, ravaszul kifaggatják a Freizeitgestaltungról, a Möbelsuchéról – ráadásul a kutya nélkül az estéi teljesen elviselhetetlenek voltak. Naponta telefonált a szomszédoknak, hogy Fruzsi hogy evett, hogy aludt, hogy sétált-e eleget, és hogy hogy képes elviselni ezt a szörnyűséget.
No de már csak két nap. A telefonközpontot szépen megtervezték, már csak egyetlen magyarnak kellett ittmaradni, hogy beüzemelje.
De mért pont én, háborgott Karcsi. Hisz én csak annyit tudok németül, hogy wiedersehen, appetit, gut, nein… a többit a fene se érti. Mit képzeltek? Én dolgoztam eddig a legtöbbet! No de a gyerekek, no de az asszony, felelték a többiek. Karcsi vicsorgott, fintorgott, tiltakozott – előhozakodott, hogy beteg az édesanyja… és igen, van egy kutyája, egy beteg, nagyon beteg kutyája…, de hiába tiltakozott, már minden el volt döntve. Már minden el volt határozva. Minden el volt rendelve. A lipcsei központban találtak egy szabadkai születésű nőt, aki majd tolmácsol, ha szükséges. És hát Karcsinak a megtiszteltetést kéne látni! Hogy őt tartják itt a legjobb szakembernek.
Karcsi csak tovább vicsorgott. Megtiszteltetés, hát persze! Aljasság, kibaszás, rettenet. Először nem is volt hajlandó szóba állni a szabadkai nővel. Egy nagydarab anyukával, aki úgy bámul rá, úgy vigyorog, mintha a következő percben rá akar zendíteni az O, sole mió-ra. De nyilván mindenkire így bámul, ez a szokása. Karcsikám, nem akarnál velem egy sört meginni? Bekapni pár falatot? Karcsi nem akart. Este bezárkózott a szobájába, és felkészült a Fruzsival való hosszú telefonbeszélgetésre. De hiába, a szomszédok nem vették fel. Még Marci, a kisfiú sem, aki minden délután futni viszi Fruzsit. Csak este sikerült elérni Marcikát és megkérdezni: ugye, rendben van minden.
Ó, dehogy, nyöszörögte a fiú: Fruzsi délután kitépte a pórázt a kezéből, és átrohant a Vérhalom téren, a forgalomban… Szörnyű, szörnyű. Hiába hívták azonnal az állatorvost.
Vérhalom tér. Még ez is. Karcsi csak hajnalban szunnyadt el, álmában a kutya besétált a szobájába, de hogy mit beszéltek, reggelre elfelejtette. Ez most nem volt egy boldogító találkozás.
A szabadkai nő reggel nagyokat csaózva várt rá. Ne erőltessük, mondta Karcsi.
Fel-alá járkált az üzemcsarnokban, próbált a telefonközpontra gondolni, de mint a keserűség, újra és újra elborították a német nyelv hullámai. Blablablablabla… Blablablablabla…De hát semmi értelme. Hát persze. A szabadkai nő valami halaszthatatlan tennivalójára hivatkozva lelécelt. Ám Karcsi elboldogult nélküle is. Guten Tag, mondta, ha belépett egy műhelybe. Auf Wiedersehen, mondta, ha el kellett köszönnie. És már csak öt munkanap. Ötször huszonnégy óra. Közben egy borzalmas hétvége.
Szombaton a panzióbeli szobájában elromlott a fűtés. Először csak nyökögött, szörcsögött, aztán nagyott nyekkenve megadta magát. Brrrmrrr, brrrrmrrrr, szrcccs… Ez is egy nyelv, gondolta Karcsi. Felhívhatta volna a szabadkai nőt, hogy jöjjön, szörnyülködjön, intézkedjen, de minek. Inkább összehúzta magán a dzsekijét, és elvonult egy parkba, hogy kutyákat nézegessen.
Néhány alkoholista, néhány fázós kocogó. Úgy látszik, a többiek otthon ülnek, és hallgatják egymást vagy a csöveket. Brrrmrrr, brrrrmrrrr, szrcccs… Se eleje, se vége… Ám az ösvényeken egyszercsak magyar mondatokat sodort felé a szél. Gyeeere… Ne maradj le! Karcsi megrettent. Lehetséges persze, hogy egy magyar turistacsoport egy novemberi este elfoglaljon egy külvárosi parkot. Lehetséges, ámde nagyon valószínűtlen. Kik járnak erre? A ködben tótágast álltak a fák, a díszbokrok között egyre hidegebb lett. A park végéből két rendőr imbolygott felé az ösvényen, és ők is magyarul beszéltek. Gyeeere, gyereeee, kiáltottak feléje. Karcsi megdermedt. Lassan, akkurátusan, mélyeket lélegezve megtörölte a homlokát. És közben úgy érezte, elpusztul, ha nem kiálthatja világgá a kutyája nevét.
Hol vagy most, Fruzsikám?
A rendőrök megfordultak, és furcsán néztek rá.
Ázott levélhalmok között kiért a park végére. Gerendák, vasrudak, törmelékhalmok, ágak, levelek, de nem csak úgy szertedobálva, hanem takaros rendben. Meg fogunk halni, hasított Karcsiba, ezért félünk ennyire a káosztól. De van-e más választásunk? A biztonság kedvéért próbált szabályos köröket leírni a levélkupacok körül.
Rend a lelke. Ameddig addig.
Egy varjúcsapat körözött a feje fölött. Miért ne tennék? Hisz én is egy szabályos kupac vagyok, jutott az eszébe.
Hogy vagytok?, kérdezte óvatosan a varjakat.
Az egyikük leszállt egy törmelékhalomra.
Látod, én is idegen vagyok, felelt magyarul.