Kicsikét csend. Rendben minden sóhaj,
ajtón kirekesztve az egetverő óhaj.
Csend! Nehogy megneszelje a béke,
hogy pipájából kerge jelek kelnek.
Elfogy a kréta, a papír, a toll,
oszlik a fények rózsás palástja,
kipenderül zaklatott, ködös zajunk,
és ahogy szemünk hűvösébe vált,
a dalból elvész a brokát.
Meztelen lelkünk fölött átsuhan az ősz.
A megrekedt szavak jégvirággá fagynak,
és a lehúzott redőny árnyékában
burjánzik a tél.
Csend! Kong az űr,
üresen tátong a mély,
sekély hit ez,
hol foltokban pereg máza a napnak,
sikolt fejünk felett a boltív, és a kötés
téglafalunk támolygó talapzatán,
feszül, remeg és a nappalok fájó
magánhangzóiban a kétkedés csírázó,
apró magvaiból penészedő zöld foszlik,
mint napégett csipkefüggöny
a rezzenéstelen Múlt előtt.