Egyik este, kilenc után nem sokkal megszülettem, ezzel sorsom megpecsételődött, nem volt visszaút, nem volt több ellenvetés, ezt az életet muszáj lesz végigélnem, ha tetszik, ha nem. Persze az élet is próbálkozott néhányszor, hátha sikerül eltaszítani kényszerű elhatározásomtól, olykor csak apró trükköket vetett be, máskor halálos fenyegetésekkel és rafinált gyilkossági kísérletekkel akart eltántorítani attól, hogy végigvigyem bonyolult és szövevényesen komplikált életutamat.
Mondhatnám azt is, nem hagytam magam, de ez hazugság lenne, valójában a tudatosság legapróbb szikráját sem csiholta bennem a kihívás, sodródtam az árral, akár a lassan hömpölygő folyó lusta hullámain ringatózó falevél, amely valójában nincs tisztában azzal, hogy élete jelentéktelen, és a biztos enyészet vár rá. Csak idő kérdése, mikor is következik be.
Anyám nem látta meg bennem a tehetséget, csupán csak azért, mert benne sem volt tehetség, ő is sodródott, egy másik folyón, másik irányba, így nem is nagyon beszéltünk soha az élet nagy dolgairól, meg a kisebbekről sem.
Apám már más volt, ő akart valamit az élettől, jutni akart valahova, valamiért, és ez a zsigereiből áradó vágyakozás megszínesítette, fontossá varázsolta kilátástalan mindennapjait, reménytelen jövőjét. Nehezen kezdte ő is az életet, ez az ötvenes években alig-alig lehetett elég a túléléshez, ám kitartását jelzi, mégis túlélte. Ez az állhatatossága és makacssága végigkísérte, mára, hetvenéves korára is megmaradt. Vélt valamit az élet rejtelmeiről, amit ő tapasztalatnak nevezett, de az állhatatossága és makacssága az örökös küzdelemben és folyamatos véleménynyilvánításban csúcsosodott, a maga által megszabott, csak általa értett tökéletességben fejeződött ki. Neki is megvolt a maga folyócskája, ő is sodródott valamerre, így vele se nagyon beszéltünk soha az élet nagy dolgairól, meg a kisebbekről sem.
Úgy kezdtem, bonyolult és szövevényes életutamat akartam végigjárni, de tessék megmondani, mennyire lehet bonyolult és szövevényes életútja egy vízfelszínen ringatózó falevélnek? Semennyire sem. Épp megéltem már ötvenedik életévemet, és azon csodálkoztam, hogy eddig nem süllyedtem alá, nem merültem le a folyómeder aljára, ahol törékeny levéltestemet a halak, a kövek, a folyómeder homokja darabokra szaggathatta volna. Utólag már látom, mindez csak gyávaságból történt így, ösztönösen ráleltem a megfelelő túlélési technikákra, de – apámmal ellentétben – én kerültem a harsányságot, befelé fordultam, mert kívül alig találtam valamit, ami felkelthette volna érdeklődésemet. Tizennégy éves koromig szinte alig beszéltem, alig beszélgettem valakivel. Udvarias gyerek voltam ugyan, de hallgatag, visszahúzódó. Akkoriban úgy gondoltam, híres sportoló leszek, de valamiért megálltam a növésben, tizennégy éves korom után egy centiméterrel sem lettem magasabb. Úgy sejtem, a gének rosszindulatú játékot játszottak velem, nagyapám volt olyan „délceg” úriember, mint én, alig érte fel a vasárnapi ebédeknél az asztalt, pedig övé volt a legmagasabb szék, ám nem is ért le teljesen róla a lába. Ez talán még vicces is lehetne, de kurvára nem az. Az evolúció valamiért elfeledkezett rólam, és ez nekem annyira soha nem tetszett.
Viszont már gyerekkoromban ráéreztem arra, muszáj tenni valamit, egyébként úgy járok, mint anyám és apám, akik szürkének születtek, és szürkén is fognak meghalni, de én semmiképpen sem akartam szürke maradni, és semmiképpen sem akartam meghalni. Tudom, érthetetlen gondolatok ezek egy olyan embertől, akit az élet nem méltányolt, sőt, egyenesen csúfot űzött belőle, de a csúfság és a szépség között nem sok különbség van, legfeljebb ízlésbeli, és én tudtam, egyszer átkerülök majd a másik oldalra, egyszer az élet – mélységes tisztelettel – meghajlik előttem.
Címfestő lett belőlem; megtaláltam benne az örömömet. Titokban festményeket is készítettem, amelyeket soha, senkinek sem mutattam meg, bár abban reménykedtem, egyszer világhírű festő válik belőlem. Vágytam a sikert, az elismerést, a pompát és a csillogást, mint ahogyan mindenki vágyik a jólétre és a gondtalanságra. Szerettem címfesteni, legalább annyira élveztem bíbelődni a reklámtáblákkal, a cégfeliratokkal, mint a festményeimmel, de leginkább azt a részét kedveltem, amikor a nyikorgó ajtón beléptek az ügyfelek, és én azonnal tudtam róluk, kik is ők. Kivételes adománya volt életemnek ez a képesség, bár eleinte zavart, hogy szemérmetlenül belelátok az emberek fejébe, tudom, mi történt velük tegnap, tegnapelőtt, tíz éve, mi a munkájuk, mit esznek, miképp szórakoznak, hogyan szeretkeznek, minek örülnek, mitől félnek. Úgy éreztem, kukkoló vagyok, aki aljas módon meglesi az emberek titkait, így sokáig nem is tudtam mit kezdeni ezzel a képességemmel, különösen a csinos hölgyek hoztak zavarba. Mindig is egyedül éltem, így némi irigység töltött el, amikor láttam, az életnek azért vannak kellemes oldalai is. Ahogy telt az idő, egyre inkább azt gondoltam, alázattal tekintek képességemre, élek a felkínált lehetőséggel.
1984-et írtunk akkor, még jól ment a bolt, sok megrendelésem akadt. Egyik reggel Farkas Béla nyitott be üzletembe. Merőn néztem rá, ismertem régről, bár csak messziről. Tudtam ki ő. Mindenki tudta. Egy kisvárosban nincsenek titkok. Egy kisvárosban titok van. Farkas Béla az egyik helyi üzemnek volt a vezetője. Ötvenévesnél nem lehetett idősebb, nagyon jól tartotta magát, sűrű barna hajában még egyetlen ősz hajszál sem jelent meg. Jól élt, és ez az ő pozíciójában érthető volt, viszont én mást is láttam; rögtön tudtam, tennem kell valamit, bár még fogalmam sem volt, hogy mit. Nem volt titok előttem, hogy Farkas Béla miért olyan sikeres és gazdag ember. Láttam a kis stiklijeit, a nagy üzleteit és valamennyi gazemberségét, amelyet elkövetett élete folyamán. Semennyi pénz nem elég neki, állapítottam meg magamban, és ez nagyon felháborított. Egész éjjel alig aludtam, csak az járt a fejemben, hogyan tudnám megakadályozni, hogy Farkas Béla ne verje át a dolgozóit, ne lehessen milliomos egy aljas csalással egyik pillanatról a másikra.
Másnap este arra sétáltam, ahol lakott. Három rendőrautó állt a ház előtt, a rendőrök bilincsben vezették el. Rémületet láttam a szemében, miközben ordítozott, a pártbizottság ezt nem fogja tűrni!, egyébként is, milyen eljárás ez egy köztiszteletben álló személlyel szemben?
Elégedetten dörzsöltem össze tenyeremet, mégis érdemes volt megírni azt a levelet, amelyben mindent a legaprólékosabban feltüntettem, szerződéseket, az üzletben szereplők nevét, címét. Egy héten át megvettem a napilapokat, de még egy aprócska hírt sem találtam arról, hogy a helyi tejüzem vezetőjét csalás miatt letartóztatták. Persze, nem csodálkoztam, az olyan világ volt, az állampárt adott a látszatra, védte csatlósait, amennyire védeni lehetett őket. Ők ugyan egyenlőbbek voltak az egyenlők között, de nekik sem lehetett mindent megtenni, bármennyire is slampos és eltunyult volt akkor már a rendszer. Én meg boldog voltam, mert rájöttem végre, mi a dolgom. Boldog voltam, mert úgy éreztem, már nemcsak lehullott falevél vagyok, amely kiszolgáltatottan libeg a folyó vizének hullámain. Már tudtam, nem fogok elsüllyedni, hiszen dolgom van a világban, komoly feladatom, sőt, onnantól kezdve kötelességem jobbá tenni a világot, úgy, ahogyan csak én tudom.
Tudatosan figyeltem az embereket, megtettem, amit kellett, visszájára fordítottam az információkat, felfedtem a titkokat, segítettem a nehéz helyzetbe kerülőket, elintéztem a gazembereket.
Egyszer egy besúgó jött be az üzletembe, ma III/III-as ügynöknek mondják. Láttam, ez az ember élvezi, amit csinál. Mérhetetlenül precíz volt, gondos és figyelmes, soha semmilyen részlet sem kerülte el figyelmét. Közhivatalnokként (valami ellenőrféle lehetett) bejárása volt szinte mindenhová, szerették, mert kellemes modorú, jó humorú ember volt, valójában pedig tombolt benne az irigység és a gyűlölet, a két legvisszataszítóbb emberi tulajdonság. Még vér is tapadt a kezéhez, mert az ötvenes években az egyik szomszédját, valamint egy közeli munkatársát ítélték halálra – hamis jelentései és becsempészett „bizonyítékai” miatt – kémkedés és államellenes tevékenység vádjával, pedig csak annyi bűnük volt mindössze, hogy ellent mertek neki mondani.
Kíméletlen voltam vele. Először hiteltelenné tettem a titkosszolgálatnál, felfedtem apró stiklijeit, amelyeket hivatalnokként követett el, megcáfoltam hazugságait a jelentéseiben, majd névtelen leveleket küldtem a városi párttitkárnak, hogy az ügynök úr jelentéseket ír róla, miközben feleségével összeszűrte a levet. Elvettem tőle egyetlen játékát: soha többé nem kellett jelentést írni neki. Két év múlva felakasztotta magát. Nehezen mondom ki, de nem sajnáltam.
Évek alatt sok hasonlóval találkoztam, akik elsősorban anyagi előnyökért, apróbb és nagyobb szívességekért írtak jelentéseket. Megállapítottam, sokszor a tizede sem volt igaz a papírra vetett soroknak, miközben sorsok, karrierek, tehetségek mentek tönkre miattuk.
– Kegyetlen az élet, a gyengék és buták pusztuljanak! – ezt gondolták. Szinte mind.
Amikor kitört a szabadság 1990-ben, azt gondoltam, nincs már több dolgom, nem tudtam mit kezdeni magammal, visszavonultan, magányosan éltem Sokáig azt hittem, a sors büntet, mert Istent játszottam, visszaéltem a hatalmammal, Robin Hood, Don Quijote, Rózsa Sándor akartam lenni egy személyben, de hosszú idő után át kellett gondolnom haszontalanságomat.
Valamelyik nap sétáltam is, nagyon élveztem a hideg, csípős novemberi levegőt, a gyönge erejű napsütés melege mégis csontomig hatolt. Ismét éreztem, élek, pedig már azt hittem, lesüllyedek a mélybe, hordalék leszek, haleledel, az életfáról lehullott, feleslegessé vált, jelentéktelen falevél, és semmivel sem több, semmivel sem más. Úgy látszik, mégis ez a sorsom, nincs visszaút, nincs több ellenvetés, ezt az életet muszáj lesz végigélnem, ha tetszik, ha nem.
Az első sétám alkalmával azonnal megtapasztaltam, régi képességem tökéletesen működik, talán még pontosabban, még aprólékosabban láttam, mi zajlott és mi zajlik az emberek fejében. Kassai Ferivel találkoztam össze a téren, megismert, néhány szót váltottunk. Már több mint húsz év telt el azóta, hogy találkoztunk, de alig változott. Csak már nem párttitkár elvtársnak szólítják, hanem presbiter úrnak, ügyvezető úrnak. Ám azt is jól láttam, Kassai Feri nem lett más ember, legfeljebb több a szarkaláb szeme körül. És Konyadi Elek sem lett más ember, aki kisgazda politikusként alapozta meg életét a rendszerváltozás után, pedig bizton állíthatom, nehezen tudja megkülönböztetni a kapát az ásótól. Falkai Teca sem változott sokat, régen – fiatal orosz-történelem szakos tanárként – egy kívánatos és számító ribanc volt, ma már nem annyira kívánatos, talán már nem is annyira ribanc, de még számítóbb, még aljasabb, még rafináltabb, mint valaha.
Minden nap sétálok egy órát, beülök a Délibáb cukrászdába egy kávéra, és ismét sok emberrel találkozom. És ismét sok a dolgom. Azt reméltem harmincegy éve, hogy sokat fog változni a világ, a szabad levegő illata semmihez sem lesz fogható, semmi mással nem ér fel, mert felszabadítja az elmét, megtisztítja a szívet. Tévedtem. Semmivel sincs kevesebb munkám, mint régen, csak ma már könnyebb a dolgom, a digitális fényképezőgép és az internet világában gyorsabban és könnyebben megy minden. Talán én is bölcsebb lettem. Nem fognak elkapni ezután sem. És hosszú életű leszek. Tudom. Mert a munka életben tart és örömet szerez. Mint említettem, ismét sok emberrel találkozom. És ismét sok a dolgom. Látom. Az emberek fejében.
2021-11-10