Kálmán C. György, irodalomtörténész, egyetemi tanár, kritikus, esztéta életpályájával, műveivel, szakmai méltatásával bizonyára sokan foglalkoznak majd, hiszen gazdag és további feldolgozásra érdemes életművet hagyott maga után. Jelen írásomban mindezeket a témákat nem akarom érinteni. Sokkal inkább egyfajta szubjektív benyomásomat kívánom rögzíteni, mely személye kapcsán felötlik bennem. Egy szinte már közmondássá vált kifejezéssel kezdeném: A stílus maga az ember. Csak zárójelben jegyzem meg. hogy ez a mondat Georges-Louis Leclerc, francia természetbúvár és matematikus 1753-ban elhangzott akadémiai székfoglalójában hangzott el. Tehát nem afféle népi bölcsesség. Egyébként is a “nép” sem valami homogén massza, hanem emberekből áll…, mint ahogy Kálmán C. György sem egy a baloldali, liberális esztéták közül, hanem, ahogy kedvesen becézve barátai mondták, a nemzet Kalogánya.
De vágjunk a közepébe. Mindenfajta megszólalás (vagy írás) előtt érdemes K.C.Gy. ezzel kapcsolatos gondolatait figyelembe venni:
„Van-e olyasmi, amit meg kell írni? … Hát nagyjából semmit. Nem mintha nem lenne semmi. Van mindenféle. Csakhogy az a helyzet, hogy amit meg kellene írni, az már meg van írva. Meg van írva akkor is, ha senki nem írta meg. Megírás nélkül is tudjuk. Belénk van írva. Tudjuk, amit tudunk.” – írja a szerző bizonyos melankóliával a Szóvátétel című, 2008-ban megjelent apró, irodalmi forgácsokra, naplójegyzetekre hasonlító, följegyzéseit összegző kötetében.
Másnak lehet, hogy felejthető ez a kellemesen vékony, mindössze 260 oldalas kötet. Nekem viszont, elsősorban bizonyos kontextusai révén, rendkívül szimpatikus. Például az ilyen hanyagnak látszó mondatai miatt is: „Próbáljuk eljátszani a normális országot. Szarjunk az egészre.” – Talán nem véletlen az sem, hogy magáról az írásról egy külön kis passzus szól a kötetben. Ebben, többek közt, ilyen kitételek vannak: “…minden készen van, csak meg kell találni.” Majd ugyanez egy kicsit más szemszögből: „Amit véletlennek gondolunk, a természet szeszélyének, vagy odavetett ékítménynek, az a legfontosabb dolgokat tartalmazhatja, ha van szemünk rá, ha olvasni tudjuk az írást.” De hadd álljon itt egy ennek ellentmondani látszó megállapítás: „Ha mindig mindent olvasni tudnánk, A beszélő köntös története (s annyi más történet; talán valamennyi) értelmetlenné (s így olvashatatlanná) válna. Megírni sem lehetne.” Végül a legszebb, igazán íróknak szóló, útmutatás: „De az >>ott van leírva, feketén-fehéren<< típusú érvelés azért gyanút ébreszt bennem. Minden arra figyelmeztet, hogy ami írva van (az írás), csak olyasvalami, aminek a mélyére kell hatolnunk – nem önmagában döntő. (Az írás elszáll.) Elég egy rossz (vagy rosszul /másként/ értelmezett jel), és már oda a fejünk.”
Mondatok és ellenmondatok, akár egy zen kóan (párbeszéd) arra irányuló kellékei, hogy előidézzék „a nagy kétséget” a tisztelt olvasóban. Akár ez is lehetne K.C.Gy. kimondatlan ars poétikája. Mivel kritikusként nagyon is tudatában volt annak, hogy a legjobb, a legkiforrottabb etikai világnézet sem tud elvezetni az ideális befejezettséghez, mindig csak az irányt mutathatja meg, amelyben a célt keresnünk kell.
Ami engem illet, személyesen alig, főként csak az írásain keresztül ismertem. Na és persze a Facebookon (ami, ugye a rossz nyelvek szerint: „elöregedett, libsi homokozó”). Itt is aktív volt az utolsó pillanatig. És ezt szó szerint lehet érteni. Megdöbbenve láttam egy kórházi ágyon készült utolsó szelfijét, ami elé a következőt írta: „Állítólag disszimulálok.” – Azaz tettetem magamat. Többen viccnek is vélték a furcsa bejelentkezést. De sajnos nem volt az.
A másnapi hír már keserű bizonyossággal közölte, hogy Gyuri eltávozott az élők sorából. – Csend lett a vége.
De néhány nap után, átgondolva a dolgokat, ismét egy jeles mondata jut eszembe a Szóvátétel című kötetből: „Sok szabály, sok logika, sok erkölcsi parancs lehetséges. Végül is ki mondta, hogy az a lehetséges világ, amelyik itt van, körülöttünk, kevésbé valóságos, mint bármelyik másik?”
Ahogy ő mondaná: Béke mindenkivel!