Uram, ki egybekapcsolsz
eget és földet, hajnalban és alkonyattájt
nem felejted el sámlira állva
kicserélni a kiégett égitesteket,
ki párosával egybehegeszted az
emberfia száját, hogy addig se
beszéljenek a világ kárára, hogy
teljesen átadva magát ne csak
elvenni, markolni akarjon mindkettő,
ki forgószelet költöztetsz minden
bimbóba, hogy virágba borulva
úgy köpködjék köröskörül
a szirmokat, mint elszabadult fecskendő
a vízsugarat, ki ezer miniatűr
tekintettel kacsintgatsz ránk az
ásványok közül, szemünk is belekáprázik,
ki talpalávalót húzol az atomoknak,
hogy eszement vitustáncot járjanak,
Uram, ki fákba bújsz, hogy aztán
színpadiasan széjjeltárhasd ágaidat,
mutatva: na, ki jön az én házamba?
mutatva: hát mit tehetek ennél
többet értetek, ugyan mit?,
mutatva: ekkora halat fogtam,
emberhalat, ilyen szélesre feszítettek
azok, akiket szerettem.
Uram, ki a tenger örvényeit
fodrász módjára göndöríted,
a macska bajszát szögegyenesre
vasalod ki, olyanra, amilyenek
a matematika szúrós vektorai,
ki a csikóhalat megcsavarintod,
nagybőgőnyakat kunkorítasz
neki farok helyett, egyszerűen
élvezed ezt a csibészkedést,
ki orrba bokszolod a fókát, és
nevetsz, hogy úgy marad, ez lett
az orra, ki hazugságon kapod
a rókát, és fejcsóválva nézed,
amint Pinocchio-orrot növeszt,
ki piros festékbe mártod a gólya
lábát-csőrét, hamuba
hempergeted a gémet és rózsaszín
púderbe a flamingót, lefekvés
előtt pedig legyintesz, és az
összes maradék festéket
belekened szegény papagáj tollába,
ne kelljen kiönteni, be ne
száradjon.
Uram, leleményt adtál
az embernek, hogy a disznó
puzzle-darabkáit összekeverje,
és megteremtse a kolbászt,
majd ugyanavval a töltővel
forró követ, aszfaltot kunkorgasson
a földre, és azon száguldozzék
eszeveszetten.
Uram, ki csepp embereket préselsz
ki az emberekből, mint valami
majonézt a tubusból, ki fájdalmat
préselsz ki az emberekből, hogy
ha seprőjét leszűrik,
szőlőleve borrá nemesedjék,
ki könnyeket préselsz ki az
ég szivacsából, hogy alaposan
elmosogasd a földet.
Uram, mondd, csak egy szóval mondd,
ne is mondd, csak rebbentsd
meg egy kicsit a diólevelek
szemhéját, billegtesd mókásan
a hajók vitorláit, mint Pali
osztálytársam régen a fülét,
vagy csak cirrenjenek össze
sejtjeid, akár a Háromkirályok
csengettyűje, ne is mondd,
ne is jelezd, érzem én magamtól,
mint levegőt, mely tüdőmet
béleli ki, mint vizet, mely
körbezizeg, mint forróságot,
mely elönt belül, és most
nem akarok semmi mást én, földhöz
hegesztett és ég fele pöckölt
senki-semmi, csak benned lenni,
ahogy csipet só a süteményben,
ahogy görcs a fában, ahogy
hangyalábnyom a fűben,
észrevétlen, foszladón, dadogva,
szavamat is feledve, AMRU,
UMRA, MARU, MURA, URAM,
AMUR.
Még több dadogás itt:
https://www.libri.hu/konyv/lackfi_janos.van-tuzed.html
Lackfi János szerzői oldala: https://www.facebook.com/lackfi