Amikor közölték a dolgot az anyjával,
azt mondta, ne vigyék be hozzá,
meg sem akarja nézni.
Csak annyit tudtak róla,
hogy sosem fog tudni megtanulni beszélni,
de a hangok úgy nyüzsögnek a szájában,
mint esőgyűjtő hordókban a szúnyoglárvák.
Egyébként jó gyerek.
Az első pár évben keveset sír,
átalussza az éjszakákat.
Általában a sarokban ül,
egy eldobott műanyagflakont tologat a földön,
közben berreg hozzá, mintha kisautó lenne,
ha az ember így látja,
elhiszi, hogy talán ő is alkalmas lesz még
valamire.
A gondozók kijelöltek számára
egy koporsó nagyságú ágyat,
az anyja rég eldöntötte, új életet kezd.
Mint egy sugárzó atomhulladékkal teli tartályt,
ássa el magában azt, hogy egyáltalán létezett.
Mélységesen megrendítő vers. Köszönöm!