mire felébredtem már
hiába kerestem s azon tűnődtem
hogy mit mondtam az éjjel
mert eszembe jutott
a „soha ne aludjatok el haraggal”
s azon gondolkodtam nem vitatkoztunk-e
nem hangzott-e el bármi bántó
nem bízom magamban
aztán eszembe jutott hogy
talán meg kellene kérnem mindenkit
fák terek utcák autók felhők galambok emberek
vigyázzatok rá mert úton van talán épp hazafelé tart
mert hamarosan megérkezik majd
s azért nem fogadta a hívásomat
mert az utcazajban nem hallotta nem vette észre
nem gondolt rá, hogy talán felébredtem
s megijedtem mert nélküle nem indul nap sohasem…
…aztán bevillant milyen voltam míg nem ismertem őt s egyedül róttam az utcákat fekete kabátomban rejtőzködve a nagyváros forgatagában ahol láthatatlan voltam s ábrándoztam róla
milyen lesz majd ha végre eljön értem mint a királyfik a mesékben
esküszöm néha már attól féltem hogy el fogom hinni
hogy nem is létezik
mert ez olyan kétesélyes volt csak most értettem meg hogy a test és a lélek kezdet és beteljesülés nem biztos hogy egyszerre érkezik és mi az az egymásnak rendelés s mik azok a duálpárok most ezen
az árva reggelen…
…mikor felzengett a kulcsa a zárban
akár egy Bach-toccata első hangja
ő belépett és minden felderült és
megmosolyogta toporgásom
akkor vettem csak észre hogy már
eléfutottam úgy kérleltem mezítláb
soha többé nem akarok így ébredni
legjobb volna eggyé válni
egészen