nem lehet a más szemével
nem lehet a más szemével
a más életéből nézni valamit
nem lehet ki-be járni a mások házába
nem lehet beszorítani senkit semmit
a róla alkotott képünkbe
az emberek hallgatnak a tárgyak titkolóznak
a tájak elrejtőznek
fény vagy ború rejti lényegüket
de vannak néha misztikus pillanatok
amikor át lehet lépni a vonalakon
öröm bánat
a pesszimizmusom már nem a régi
az a jó hogy magam előtt is letagadható
rosszkedvem tornyán ülök
döglött tárgyak fölött
a csend dagad
lélegzetem számolom
onnan tudom hogy vagyok
elmúlik egyszer az este is
gondjaim álmomban szelídülnek
másnap reggeli érzés
érdemes élni még
odaadom magam teljesen egy versnek
áramlatba kerülök – ez a flow –
lobogok lebegek
repülnék vele messzire
megnézném
mettől meddig tart a mindenség
és én hol vagyok benne
szürke búra alatt a világ
szürke búra alatt a világ
párás fuldoklás
kopár tél dermeszt kívül-belül
az érzelmi távolodást elfelejtjük
a távolság a felejtésben nő tovább
nem értünk semmit
bámulunk némulunk
kétségeinknek nevet adni nem tudunk
de kitör belőlünk a bánat
amerre útja van
mint mikor a bohóc sírva fakad
mert nem képes már elviselni
a világ bajairól tudni nem akaró nevetést
a feszültség a tárgyakba is beköltözik
a szék lába kiesik a pohár eltörik
már száz ölelésnyi a távolság közöttünk
lélegzetvételnyi túlélés a cél
kerülgetjük egymás ütéssel felérő közönyét
egyedi létezések közösségbe zárt sorsok
lefelé futó spirálon forognak
a szeretet kiégett kormos házaiban
hagyjuk hogy függjön mindenki
a saját keresztjén