Január vége felé engedni kezdett a fagy, nappal jégcsapokat sírt a tetőkről olvadó hó. Csillagos éjszakákon kemény mínuszokkal vágott vissza a sértett tél a nappalok időszerűtlenül korai, tavaszi áramlataira.
Jégherceg várakozva, szeretettel szemlélte birodalmát; a hirtelen kinyílt hóvirágot, a krókusz hóból előtört színes szirmait, az aranyeső fakadó-sárguló bimbói kihívó, évszakhoz nem illő cédaságként hatottak rá.
Február tizennegyedik napján, épp a nappal és az alkonyat határán, mikor még nincs egészen sötét, de már nincs annyira világos, hogy még nappalnak lehessen mondani, jéglova hátán végigvágtatott országán, s odaért, ahol nem a fény és a sötétség, hanem birodalma és az emberjárta terület határa volt. Valami megcsillant, amit alig lehetett észrevenni a hófedte út szélén, csak a ló látta meg, és megállt előtte. Jégherceg megnézte, mi lehet az. Egy szál megkésett fehér virág nyílt a rózsabokron, a többi rég elvirágzott, vagy megadta magát a télnek. Ez az egy még nem nyílt ki egészen, szárán, szirmain ezüstösen csillogtak a rárakódott dérkristályok.
Talán valaki tréfát űz, és ez selyemvirág – gondolta Jégherceg, de azért beleszagolt a szirmokba, s meglepődve érezte: a rózsa él, illata van. Ahogy nézte a rózsát, olyan érzése támadt, mintha annak szemei lennének, s a tekintetét talán már látta volna valamikor. Ki vagy? – kérdezte hangtalanul. És a rózsa is hangtalanul felet: Fehér-rózsa vagyok, Jégherceg. Hát tudod a nevemet? Honnan? – lepődött meg a herceg, hosszan a virág szemébe nézve. A rózsa nem felelt. A hercegben furcsa melegség áradt szét a szíve táján, amitől meglepődött, és meg is rémült. Valamikor, réges-régen ismerte ezt a melegséget, még mielőtt végképp elvesztette a hitet, a vágyat, hogy valakit szeressen, hogy valaki szeresse. Belenyugodott sorsába, megkeseredett, magányosságában már nem vágyott senkire, csak birodalma –, melynek szigorúan őrizte határait, melyben utolérhetetlen csoda-dolgokat alkotott – gyönyörködtette a hideg telek idején. Ahogy kizárta magából a világot, s magát a világból, úgy vált ebben a fehérfényű hideg csendben Jégherceggé.
A ló nagyot fújt, az orrából kiáradó levegő ködként szállt, lecsapódva zúzmara-csipkét szőtt a környező bokrokra. Jégherceg nézte a rózsa meghatározhatatlan színű szemét, Fehér-rózsa meg a herceg különös kék szemét, s tudta, ez az a szempár, amit álmaiban annyiszor látott az utóbbi időben. Ez az a szempár, ami hívatlanul megjelent, szirmaiba bújt előle, de ott volt, vele volt. Rég kezdődött, a nyár végi, ősz eleji utolsó bimbófakadáskor, és hiába is tiltotta magának, egyre visszarezgett benne. Te vagy hát –, mondta hangtalanul, bár tudta, ezt a hangtalan beszédet Jégherceg is hallja, de nem biztos, hogy érti. Talán meg sem akarja érteni – megérezte a távolságtartást a hercegben. Fehér-rózsa becsukta a szemét. Nem nézhetek tovább a szemébe, elégek vagy megfagyok, s átjegesedve porrá hullok tőle az első fuvallatban. Nem lehetek ismét a nyár virága, elégtek, elhulltak nyári szirmaim, hiába nő bennem a forróság mikor eszembe jut, és most még jobban, hogy itt van a közelemben. Minden véget ér, ez a pillanat is el fog múlni, csak tartósítsam nyugalmamat, félig fagyott, félig élő szirmaimban – gondolta, s lecsukta szempilláit.
Jégherceg hallgatott, nézte a virágot, legszívesebben kezébe vette volna, hogy átmelegítse, de csak ismét közel hajolt hozzá, beszívta illatát. Hullámzott benne a szándék, hogy hozzáérjen-e, s várta, hátha ismét meglátja benne azt, aminek melegsége nem múlt el végleg a szívéből, s amivel nem tudott, talán nem mert bármit is kezdeni. A rózsa is várt, magán érezte a herceg tekintetét, néha felpillantott, s mintha kicsit beljebb zárultak volna szirmai. Peregtek a percek, lassan besötétedett, az ég kupoláján kékesfehér fénnyel szikráztak a csillagok, még több mint hat földi óra volt éjfélig, mikor a bűvös nap véget ér…
Elmúlt néhány földi év. Február napjai egyhangúan peregtek, a ködös reggelek után felragyogott a nap, tavaszias idő volt. Ritkán havazott, csak a csillagfényes éjszakánkon fagyott, mintha a tél már elmenőben lett volna.
Jégherceg a kertjére látott az ablakából, ahol sárga, apró virágaikat ontották a Téli jázmin bokrai, s a szélvédett helyeken, a magasabb cserjék alatt illatos, fehér szirmaival nyílt a Fekete hunyor.
Ismét közeledett a bűvös nap, melyben az idő másként halad, mint a földi időszámítás szerint.
Növekedett a világos órák hossza, de mikor nap mint nap beköszöntött különös, átmeneti színeivel a nappal és az alkony határa, Jéghercegnek egyre gyakrabban jutott eszébe az az egy szál rózsa, amit néhány éve látott birodalma határán. Vajon mi van vele? – s ettől a gondolattól ismét feltámadt szívében a melegségérzés.
Február tizennegyedik napjának a herceg ismét bejárta birodalmát. Gyönyörködött az elmúlt évek gyarapodásában, s arra gondolt, az idén valamivel ki kéne bővítenie, valami egészen mással, valami új, még nem ismert, fényes örömöt adóval.
A rózsabokron most is egy szál kései rózsa nyílt, nem lehetett tudni, hogy a hosszú nyár, vagy a késő ősz utolsó virága, vagy ott maradt valami csoda folytán a bűvös nap idejében, talán mindig is ott virágzott.
Ahogy odaért, ahol nem a fény és a sötétség, hanem birodalma és az emberjárta terület határa volt, egyre jobban betöltötte az évekkel ezelőtti találkozás emléke a különös, félig fagyos virággal. Lelkében várakozás rezgett, szíve gyorsabban vert. Most sem látta meg, ahogy korábban sem. Ismét a ló állt meg a rózsabokor előtt, lábával kapart, majd nem mozdult. A herceg úgy sejtette, talán tíz perc, negyedóra múlt el bűvös napból.
Lehajolt a rózsához –, mely most sokkal fagyosabb volt, mint legutóbb –, óvatosan megérintette, s érezte, még mindig él. Illata van – állapította meg. S ahogy nézte a virágot, ismét azt a tekintetet látta, mely talán nem is a rózsa volt, hanem egy valamikori, kedves női tekintet. Vigyázva, nehogy megsértse a virág dérrel bevont szirmait, két keze közzé fogyta, mintha melengetné. A rózsa megrezzen, a herceg úgy érezte, talán sóhajtott.
– Mondd, Fehér-rózsa… – kezdte a herceg, de nem tudta hogy merje megkérdezni, amit tudni szeretne, abban sem volt egészen biztos, hogy jó lenne ha tudná.
– Igen, Jégherceg. Úgy van, ahogy gondolod – hallotta a virág ki nem mondott válaszát, s arra gondolt, talán csak egy szélfuvallat játszik vele, s attól hallotta ezeket a szavakat.
Jégherceg néhány másodpercig egészen tisztán látta maga előtt a virág szemét, s két keze közt, a félig nyílt virágról olvadó dérből mintha nem is vízcseppek, hanem könnynek gördültek volna le a szirmokról.
– Hol vagy hát? – gondolta a herceg, s nem tudta, letépheti-e, magával viheti-e a rózsát, hiszen akkor innen örökre elszakítja, s bokra nélkül hamarosan elpusztulhat.
– Néha a közeledben vagyok… – válaszolt a rózsa hangtalanul.
A herceg elpirult, egészen közel járt a bizonyossághoz, hogy a bűvös nap ideje és a földi évek ideje másként halad. Míg itt perceg peregnek le, a földi időben évek.
Megsimította a félig fagyott szirmokat, arcához érintette a rózsát, vigyázva, hogy le ne tépje, s megcsókolta. Olyan érzése támadt, mintha az visszacsókolta volna.
Hirtelen szél támadt, a fény visszahúzódott, a sötétség kezdett megerősödni, mintha nem akarnák tovább megtartani ezt az öröknek tűnő, különös órát a nappal és az éjszaka határán. A rózsa megborzongott, a könnyek gyémántfényes, fagyott vízcseppekké lettek szirmain. Jégherceg nem tudta mit tegyen. Múltak a percek.
Éjfél után, mikor a bűvös nap véget ért, Jégherceg kikapcsolta a számítógépét, kiment a kertbe, sétált, de az éjszaka csendjében sem terelődtek el gondolatai a virágról. Tudta, az elmúlt évben el kellett volna határoznia magát. Meglehet, talán soha többé nem talál rá a rózsára, ha tovább halogat, hisz oly hosszú, mégis oly gyors az ember éveinek múlása a bűvös nap perceihez képest…
2021-03-10
Nagyon szerethető ez a novella.