Lacikát mindenki szerette,
a főnővér, az ápolók,
az orvosok, az intézmény karbantartók,
egyszer még a kórházigazgató is meglátogatta
és úgy szólította, fiam.
Az ablakkal szemben feküdt, a nyitott ég felé,
mosolyán ébredt reggelente a nap.
Lacika ágya előtt két kis székecske állt,
az egyik a fehérköpenyesek helye volt,
épp valamelyik nővéré, aki mesélt neki, vagy etette.
A másik szék mindig üresen állt.
Estefelé nagy volt a szobában csend.
A csempének támasztottam a hátam,
és unottan néztem körbe a szobán,
ám Lacika egyszer csak megfogta szemével a tekintetemet,
mint egy éles fény a kirakatból,
és akkor megláttam a kisfiút,
a kávéház teraszának lépcsőjén ült, egymagában,
teáscsésze-kerek szemekkel bámulta a fiam
csokikrémtől maszatos arcát.
Ügyetlen mosollyal néztem a szemébe, hogy
az élet szép és nem kell félni semmitől.
Ő visszanézett rám és láttam, nem hisz nekem.
Hirtelen felállt, elszaladt
és kihullottak öléből a húszfilléresek.
Lacika, nem szaladt el soha,
Lacikát mindenki szerette,
a főápoló, a takarító,
a konyhásnéni, az orvostanhallgatók,
egyszer még a főportás is meglátogatta,
és úgy szólította, fiam.
Lacika valahogy nem illett bele a kiságyába,
(pedig az volt az otthona másfél éve már)
úgy festett benne, mint egy összement felnőtt
aki sosem volt gyerek.
Nem is, talán csak angyal volt, aki úgy döntött
maradna még.
Indiában láttam ezt a tekintetet egyszer,
tűnődtem, egy kislány szemében,
hat volt talán, vagy még annyi se?
vagy, annyi, mint most a fiam, kilenc,
aki abban az évben lett feketeöves karatés.
Hát nem szép az élet?
A lány egy koszos fémteknőnek dőlve ült az utcán,
nem nézett az emberek után, őrá se nézett senki,
mindegy volt neki a szeretet.
Lacikát viszont mindenki szerette,
a laborasszisztens, a gyógytornász,
az ügyeletes orvos, a sebész az emeletről,
egyszer odalépett hozzá egy szülő a másik ágytól
és úgy szólította, fiam.
Lacika megajándékozott egy rajzzal,
az ő rajza függött anyáknapján a fiam kiságya felett.
Lacika minden anyukájának rajzolt
virágokat, szivecskéket, napocskákat,
a nővérek majdnem sírtak meghatottságukban.
Nagyon szépet rajzoltál, mondtam Lacikának,
erre ő az ölembe kéredzkedett.
Késő este volt már mire lefolyt a vér
és leszerelték az infúziós állványt a fiam ágyáról.
Egyszer fenn – egyszer lenn,
gondoltam, mert eszembe jutott a terasz, meg az a kis indiai
és az otthonunk is, amiben cél nélkül hevertek a tárgyak:
a jeles bizonyítvány, emlékérmek, kupák,
a beszáradt gyurma, üres rajzlapok.
Játszunk holnap tininindzsa teknőcöset? kérdezte Lacika a fiamtól,
lehetsz Dartanyan ha akarsz.
Nem lehetnék inkább Portosz?
kérdezte a fiam félálomban, alig hallhatóan,
ez volt aznap az egyetlen mondata.
Jó, akkor te leszel a Portosz, és én a Dartanyan.
Látod, meggyógyult, nézett rám Lacika
és én hittem neki.
————————————————————————–
Lacikát a kórház saját halottjának tekinti – olvasom a Naplóban,
Majd hétvégén elmondom a fiamnak,
most hadd koncentráljon a holnapi versenyére.
©Szendrei Judit bélyegművész alkotása