Mit üzen a múlt?
Ha már kozmetikushoz vagy kineziológushoz
nem mehetek (karantén, ugye), egy genetikushoz
fordultam, hogy találjon nekem megbízható, jó ősöket.
Egy királyt legalább. Egy aranyagancsos, széllel száguldozó
akárki- vagy akármicsodát, vagy legalább egy elveszett költőt,
aki utolsó verssorát belerejtette a sejtjeimbe. Vagy talán
belesejtette…? Hát egy költőnél talán nem mindegy?
De akármennyit fizettem, a genetikus csak halottakat
talált bennem, kínok közt kimúlt férfiakat, nőket,
akik a borzalomtól megnémulva zuhannak –
lefele, lefele, lefele –
egyre mélyebbre
és ezek a némán sikoltó névtelenek
egyetlen dolgot üzennek, egyetlen mondatot
rejtettek (vagy sejtettek)
a sejtjeimbe, hogy –
de ilyen igazságokért
nem kell szakemberhez fordulnod.
*
Téli vendég
Ha szeretsz,
csendben érkezel.
Kikötöd a lovadat, és feltűnés nélkül,
lábujjhegyen osonsz a szobádba.
Nem zörögsz, nem csattogsz, nem feleselsz.
Nem mondogatod, hogy üzenetet hoztál.
És nem, nem zajongasz semmiért sem.
Nem mentegetőzöl. Nem mesélgetsz,
hogy álmodtál rólam, hogy az adósom vagy,
csak hagyod, hogy az ajtószárnyak becsukódjanak.
Mint a hóesés, lassan, méltósággal. Tudom,
hogy közben mégis el akarnád mondani… Hogy
ugyanúgy, mint mások. Hogy te mégiscsak…
Ám hidd el,
nekem minden vendégem különleges.
És mindegyik napom egyforma.
*
Itthon
Olyan éhes vagyok, hogy nincs hol aludnom.
Olyan szomjas, hogy nincs, aki betakarjon.
Olyan szomorú, hogy nincs, aki enni adjon.
Olyan beteg, hogy nincs, aki megbocsásson.
Olyan honvágyam van, hogy itthon vagyok.