Színes a hajnali égbolt, távol a szél neki hódolt,
ím az idő kerekén: csorba a nyár erején.
Festi a kinti világot, törli a képtelen álmot,
csillog a domb tetején, sárgul a fákon a fény.
Itt az a perc, ami némán átsuhan emberi arcán,
észre se’ venni: a mult gondjaitól szabadult!
Légy, aki hinni is tudná, úgy alakulna virággá
élete, mint a levél, tartana míg „hazaér”.
Engem ölelj, ha a kétség dúlja az álmod! Az élmény
már a miénk: te meg én, majdnem a teljes egész.
©Lantos Ferenc festménye, 1967