„Másfél esztendeje csak feleségemmel foglalkoztam. Andrisra csupán annyi időm jutott, hogy vasárnaponként rövid időre meglátogattam őt az iskolában. Mindig megkérdezett, miért nem jön az anyja, és én nem tudtam kellő válasszal szolgálni.” (A Pokol tornácán)
Szerelmes versek egy haldoklóhoz (részletek)
(Kikísértem Évát a rózsafák közt…)
Kikísértem Évát a rózsafák közt,
meg Andrist, kit elvisz magával nyárra.
Az ablak mellett állsz, halálfehéren
s félkézzel, könnyen integetsz utána.
Aztán megfordulsz. Az autó elindul.
Tudod-e, hogy most láttad utoljára?
Vigyázz, nehogy valamit is elárulj!
Csigalépésben megyek át a kerten.
A kék karosszékben ülsz, megfeszített
szájsarkokkal s azt kutatod szememben:
mi fűz még hozzád? illem, kötelesség,
vagy nem múló szerelmem?
Egy pillanat csak; és mindjárt megnyugszol.
„Mesélj magadról”, mondod végre fáradt
hangon. „Oly sokkal maradtál adósom.”
És én beszélek. De te kitalálod,
mire gondolok. És erről hiába
panaszkodnánk egymásnak.
Ketten ülünk itt szemben a halállal
s a nyári alkonyattal.
A fiú elment. És a gyermek gyermek:
hideg és irgalmatlan.
És gyűlölni fog téged, mert elhagytad,
s engem, mert itt maradtam.
(London, 1963. június)
(Andris nyaral; csupán Zoltán meg Éva…)
Andris nyaral; csupán Zoltán meg Éva
jönnek olykor ide.
Begubództunk magunkba. Legalább így
nem sajnál senki se.
Megszoktam magam is a dohos házban
az elmúlás ízét.
Kinn bányalég a szellő és fehéren
izzó acél az ég.
A lefüggönyzött ablak alatt ketten
ülünk. Társas magány
a kriptában. De ez sem tart sokáig.
Foszlik a lepkeszárny.
Hányszor száz évig tartana szerelmünk?
S most el kell múlnia.
Tetszhalott voltam egyszer s feltámadtam.
Ne menj el, Júlia!
– Remélem, szép verseket írsz majd rólam,
mondod. Én hallgatok.
Az üveg vibrál. Kívülről az élet
veri az ablakot.
(London, 1963. július)
Forrás: Faludy György összegyűjtött versei – Levelek az utókorhoz (1975) https://konyvtar.dia.hu/…/faludy00278_o/faludy00278_o.html
A Pokol tornácán (részlet)
[Zsuzsa halála után]
Odahaza mindjárt felmentem a tőlünk alig ötszáz méterre, a dombtetőn fekvő iskolába, a Belmontba, és elhoztam Andrist – nem az iskolából, hanem az intézetből. Mindenekelőtt önző okokból cselekedtem így, féltem a házamban várakozó, iszonyú magánytól. Emellett kárpótolni és engesztelni akartam nyolcéves fiamat. Másfél esztendeje csak feleségemmel foglalkoztam. Andrisra csupán annyi időm jutott, hogy vasárnaponként rövid időre meglátogattam őt az iskolában. Mindig megkérdezett, miért nem jön az anyja, és én nem tudtam kellő válasszal szolgálni. Most haragudott anyjára, mert elment, és haragudott reám, mert itt maradtam. Amikor hazaértünk, rögtön leültünk sakkozni. Hagytam, hogy nyerjen. „Játszani sem tudsz” – állapította meg. Egyik moziból a másikba vittem, televíziót vásároltam a szobájába, beszélgettem vele, ozsonnára hívtam meg osztálytársait. Semmi nem használt. A velem való társalgást szemlátomás unta, akármiről is beszélgettünk. Némi töprengés után visszavittem az intézetbe. Helyzetem azonnal megjavult. Vasárnapi látogatásaim kellemesek lettek. Társai és tanárai előtt büszkén nézett fel reám. Nemcsak azért, mert apja vagyok, hanem azért is, mert nevem olvasható az Encyclopædia Britannicában. Ezt Andris roppant kitüntetésnek vélte, már azért is, mert osztálytársai szülei ilyen megtiszteltetésre aligha számíthattak.
Andris tévedett. Thatcherné asszony két fia is a Belmontba járt, Andrissal…
[…]
Andrison és a sündisznón kívül a következő hónapban csak Mrs. Rye-jal érintkeztem. Mrs. Rye bal oldali szomszédunk volt, jámbor katolikus özvegyasszony, öt szobával és tizenkét macskával. Ha az előkertben megláttam, és köszöntem, szívélyesen visszaköszönt. A hátsó kertből, angol polgári illemnek megfelelően soha nem nézett át hozzánk, miután ott az ember láthatatlan titok. Anélkül, hogy ismertük volna, mindent tudott rólunk, és a dombtetőn lévő katolikus templomban imádkozott félhangosan Zsuzsa lelki üdvéért. Vagy egy évvel korábban, mikor Zsuzsa betegsége válságosra fordult, megszólított az előkertben: adjam át szennyesünket kimosásra, néki úgysincs semmi dolga, és örül, ha tehet valamit. Gyönyörűen kivasalva adta vissza két nappal később. Azután minden szerdán követelte a szennyest. Egyébként naiv volt és kedvesen komor. „Nagy bűnt követtem el – vallotta be egyszer, mikor átadta a ruhát. – Mindig a macskáknak adtam elébb, csak azután ettem magam. Tegnap, mikor hazajöttem, olyan mohó lettem, hogy ettem a heringet, míg a macskák éhesen köröztek székem mellett. Húsz évig napi öt Üdvözlégy Máriát kell mondanom. Latinul, hogy nehezebb legyen.”
*
[Emlékeztetőül: Amikor 1953-ban a 43 éves költő kiszabadult Recskről Nagy Imre amnesztiájának köszönhetően, nem volt akadálya, hogy elvegye feleségül a 27 éves, tehetséges újságírónőt, Szegő Zsuzsát, aki hűségesen várta, „szőkén, roppant szelídségével, mérhetetlen szerelmével”. 1954-ben megszületett fiuk, András.
Az 1956-os forradalom idején Faludy vidéken tartózkodott, a harcokban nem vett részt, ennek ellenére a forradalom leverése után a házaspárnak menekülni kellett. Faludyék 1956 végén emigráltak, először Ausztriába. Második, hosszúra nyúlt emigrációja kezdetén Bécsből egy latin-amerikai előadókörútra küldték, míg neje azon munkálkodott, hogy fiuk, András, utánuk mehessen.
Londonban telepedtek le, ahol Faludy egy ideig az emigráció irodalmi életének egyik központi alakjává vált: 1957 és 1962 között az emigráns Irodalmi Újság szerkesztője volt.
Közben felesége kihozatta anyját, akiről kiderült, súlyos rákbeteg, őt ápolta, feláldozva újságírói ambícióit, ellátta a családot és közben-közben okos publicisztikákat írt az Irodalmi Újságba. Mikor Zsuzsa eltemette édesanyját, ő maga lett halálos beteg, és 1963-ban, hosszú szenvedés után meghalt. Faludy sokszor, sok helyen nagy-nagy szeretettel írt róla, neki. Sok verset szentel az egyetlen nőnek, akit mélyen, igaz szívből szeretett.]
Forrás:
Faludy György: A Pokol tornácán – Alexandra, Pécs, 2013 (Eredeti megjelenés éve: 2006)
Fotó: Faludy György Kossuth-díjas költő, író, műfordító portréja