Sokan azt hitték, anyám bátyjának a gyereke vagyok, annyira hasonlítottam hozzá egy ideig; ő nem tudom, mit hitt, de az tény, hogy sosem bírtuk egymást. Nekem az még tetszett volna benne, hogy Tom Jonest hallgat orsós magnóról, és neki is olyan szép bííítes pajesza van, mint a Tom Jonesnak, és ő is igazán erősen ki tudja ereszteni a hangját, hogy láj-láj-láj-dilájlááá, és hogy van egy gyönyörűszép arany szemfoga. Az is lenyűgözött, hogy a szobájában, az asztalán egy fából készült kis szamár állt, aminek meg kellett nyomni a hátát, és akkor cigaretta jött ki a fenekéből. Szóval, ez mind nagyon is imponált volna nekem, de amint beszélgetni kezdtünk, pillanatok alatt felbosszantott.
Bármilyen témáról résmentes magabiztossággal nyilatkozott, esetleges tétova kérdéseimet visszakézből lecsapta, mint egy ügyetlen pingpongszervát. Amiről úgy gondoltam, hogy talán tudom, azt fölényesen megcáfolta. Egyszer súlyosan összevesztünk Petőfin, akit akkoriban igencsak favorizáltam, annál is inkább, mert nálunk a háznál az egyetlen verseskönyv egy szépséges, bordó műbőrbe kötött, arannyal feliratozott, bibliapapírra nyomott Petőfi-kötet volt, amiből fel-felolvasgattam a dédnagypapának, szépen az elejétől kezdve és sorban haladva. Mindig megkérdeztem a dédnagypapát, hogy tetszett-e a felolvasott költemény, ő meg mondta, hogy tetszett, és folytattuk.
Aztán gondoltam, nekem is legyen verseskötetem, hiszen már hatéves múltam, úgyhogy csináltam is egyet a füzetemből kitépett kockás papírokból. Összesen nyolc oldal lett, akkor tudtam meg, mennyire sok az, mert két verset még csak-csak összeeszkábáltam, arról például, hogy miért nem terem Afrikában alma, de aztán nemigen akart összejönni a többi négy, amennyit a borító meg a hátoldal közé kellett volna írni, úgyhogy a maradék helyet főként illusztrációkkal töltöttem ki. Jó sok almával, mert Afrikát azért nem lett volna olyan könnyű lerajzolni. Természetesen a saját verseskötetemet is felolvastam a dédnagypapának, és kérdeztem tőle, hogy ez is tetszett-e, és nagyon boldog voltam, amikor azt válaszolta, hogy igen. Mindemellett megsejtettem, hogy elég sokat kínlódhatott Petőfi ezzel a versírás-dologgal, ha egy annyira vastag könyvet össze bírt hozni, úgyhogy attól kezdve még jobban tiszteltem.
De a nagybátyám, a Pocó, ő nem.
Amikor kifejtettem neki, hogy mekkora nagy ember ez a Petőfi, mert ilyen sok verset tudott írni egyesegyedül, és hogy különben az iskolában is tanultuk, és hogy tudok tőle kívülről három verset, az Anyám tyúkját, meg az Ezrivel terem a fán a meggyet, meg azt is, hogy Befordultam a konyhára, csak gúnyosan rázta a fejét: „Az egy senkiházi csavargó volt, sose dolgozott!” Ordítottam, hogy de igenis, dolgozott, mert nagyon nehéz ilyen sok verset írni, én tudom, hogy milyen nehéz, ő meg csak röhögött, és egyre hajtogatta, hogy éhenkórász semmirekellő volt a Petőfi, és semmi mást nem csinált, csak csavargott folyton összevissza, mert nem akart dolgozni. Aztán, ahogy lenni szokott, anyám végül ránk rivallt, hogy ne veszekedjünk már megint, ezzel aztán le zárult is a vita, nem úgy a kölcsönös idegenkedés.
Pedig, ha belegondolok, néha ő is próbálkozott azzal, hogy szerető nagybácsi legyen. Egyszer-egyszer elvitt magával ide-oda, megismertem a barátját, Jenő bácsit is, akinek farkaskutyája volt, úgy hívták: Cézár. Jenő bácsi a kutyát vezette pórázon, Pocó meg engem kézen fogva. Míg a nagyok sört kortyoltak a magas kocsmaasztalnál állva, mi néztük egymást Cézárral az asztal alatt, én málnaszörpöt kaptam, ő azt se. Egyszer strandra is elvitt Pocó, bámultam, milyen fantasztikusan tud úszni, csak úgy forrt körülötte a víz, és egy egész hosszt is simán bírt, míg én folyton az életemért rettegtem, és azt fürkésztem, hol ér le biztosan a lábam a medence fenekére.
Még az is előfordult, hogy dicsekedett velem. Meglepte, hogy alig kezdtem el az iskolát, máris olyan jól olvastam, mint ahogy ő talán sosem, úgyhogy amikor átugrott hozzá egy-egy haverja, ki kellett állnom eléjük, a kezembe nyomott egy újságot, és rábökött valamelyik oldalra: olvasd ezt! olvasd azt! Én olvastam, ő harsányan hahotázott: nézd már, figyeled, hogy olvas…?! Aztán kiküldtek, hogy most már beszélgetni akarnak.
Anyagi helyzetét lóverseny és szerencsejátékok segítségével igyekezett megalapozni, mindemellett időről időre nagyreményű vállalkozásokba fogott, annak biztos tudatában, hogy most aztán tényleg menthetetlenül meggazdagodik. Akkortájt, amikor mifelénk jóformán minden cég állami tulajdonban volt, ő hirtelen felindulásból maszek lett. Épített a kertben egy műhelyt, hozzá saját budit, mert a kényelemre mindig is adott, és nekilátott táskákat, meg öveket, meg labdákat gyártani. Egyszer én is kaptam tőle egy iskolatáskát tolltartóval, meg egy labdát, amit elrontott. De csak akkor szorgoskodott, amikor épp kedve volt hozzá, és az ihlet nemegyszer hosszabb időre is elkerülte. Végül a műhelyt bezárta, viszont megint nekiállt felásni egy jó nagy darabot a kertünkből.
Ezúttal melegházat épített. Borzasztó sokat beszélt arról, hogy a primőr milyen drága, és hogy ő primőr paradicsomot meg paprikát fog termelni, és mindig elégedetten nevetett, ahogy elképzelte, hogyan szedi majd ő a primőrt a melegházában – csak úgy villogott a szemfogán az aranyborítás. A melegházat később, mire megroggyant már, én is imádtam; bár a rozsdás lakatot nem tudtam leszedni az ajtajáról, felfedeztem egy lyukat az oldalát borító ócska fólián, amin épp befértem. Hosszú időn át a legjobb búvóhelyem volt.
A primőr-projekt után újabb kísérlet következett, ezúttal Pocó boltot nyitott valahol a belvárosban. Azt hiszem, azt szerethette benne a legjobban, hogy bárkinek megmutathatta: ez az ő saját üzlete. Nekünk is megmutatta, még épp időben, mert aztán rövid, de visszafordíthatatlan zuhanórepülés után itt is lehúzta a redőnyt.
Csalódva a városban, olyasféle döntést hozhatott, hogy most már inkább szőlősgazda lesz, mert vásárolt egy vidéki telket. Egyszer körbe is vezetett minket a birtokán, fölényes magabiztossággal beszélt a szőlőfajtákról, a permetekről, a talajról, a leendő boráról, elmesélte, milyen hatalmas üzletet csinált ezzel a telekkel, és mi mindent lehet majd kihozni belőle… Nevetett-nevetett, és az aranyfoga jobban fénylett, mint bámikor.
Talán azért volt annyira jókedve, mert ez idő tájt a házassággal is próbálkozott. „Jugóba” ment nászútra a feleségével, óriási jugós sztorikkal jött vissza, például, hogy a többiek papírpohárból itták a hazulról hozott bort, ők bezzeg vitték magukkal a kristálypoharakat is, és azokból boroztak, mindenki csak bámult. Éreztük, hogy azért mégiscsak ő az élet császára, pláne, amikor a fia is megszületett, de nemsokára kiderült, hogy ezzel a vállalkozással se nagyon tud mit kezdeni. Aztán egy másik kapcsolatból lánya is született, akit már meg se nézett.
Egyre ritkábban láttam; húsz lehettem, amikor véletlenül összefutottunk egy buszmegállóban. Úgy fürkészett, mintha legalábbis Petőfi szólította volna meg, és amikor nagy nehezen visszaköszönt, észrevettem, hogy már nincs meg az aranyfoga.
Akkor találkoztunk utoljára. Legközelebb a tévében hallottam róla: nemzetközi körözést adtak ki ellene, mert megfojtotta az élettársát. De sosem kapták el. Az lehetett a mázlija, hogy a Jugóban akkortájt háború volt, el lehetett tűnni a zavarosban. Na, ő aztán eltűnt; öt évvel később hivatalosan halottnak nyilvánították, és azóta valószínűleg már nem hivatalosan is teljesen halott.
Hát, ez is egy történet.
Anyám nemrég, egy áprilisi napon megjegyezte: „Ma lenne hetvenéves az a marha Pocó!” Lehet, hogy csak ezért jutott eszembe az egész.
Az írás forrása a Szerző.
(Podonyi Hedvig: A sors keze; Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2024)
Fotó: Podonyi Hedvig portréja / Ridikül
PODONYI HEDVIG (Budapest, 1964. február 9. –) magyar újságíró, író, szerkesztő, Fodor Ákos özvegye, írásainak hűséges gondozója. Magazinunk rovatvezető szerkesztője. (Fodor Ákos Emlékrovat)