Nan to iu
tori ka shiranedo
ume no eda
I do not know
What bird it was, —
But the spray of plum-bossom!
(R.H.Blyth)
Milyen madár volt?
Nem tudom, de a szilva
ágán a nyoma.
A VÉRZŐ TORKÚ KÖLTŐ
Egyszerű és őszinte hangon, közvetlenül szól hozzánk Siki ebben a haikuban, mintha az olvasóval meghitten, négyszemközt beszélgetne. A hétköznapok nyelvét használja, s emeli irodalmi rangra. „Nan to iu – I do not know – nem tudom” naponta többször is kiejtjük ezt a kifejezést, melyet egy szilvafaággal hoz kapcsolatba a költő. Száz esztendeje halt meg Siki, s ma mégis éppen olyan jól érthető, mint száz évvel ezelőtt. Tankái és haikui frissen ragyognak, nem porosodtak be a több mint száz év alatt.
Maszaoka Siki akkor robbant be az irodalomba, amikor a Meidzsi-restauráció idején a költők és írók legtöbbje az európai és amerikai líra korlátlan utánzásával volt elfoglalva. Költészeti módszere a saszei volt, ami azt jelenti: „életkép”. Ezt a közvetlen beszélt nyelvet használva bátran ki merte mondani, hogy a japán költészet ősi gyökereihez kell visszanyúlni, abból kell meríteni és saját korának igényeihez igazítva kell megszólalni rajta. S mondta ezt akkor, amikor a 31 szótagos tankát már rég elfeledték, s a 17 szótagos haiku is formáiba merevedett, és a sok-sok szabály miatt életidegenné vált. Siki tevékenysége forradalmat indított el nemcsak a japán költészetben, de a világlírában is: munkásságával újjáélesztette e halódó klasszikus japán műfajokat.
De ki is volt valójában Maszaoka Siki, akinek valódi neve Maszaoka Cunenori volt? Az 1867-ben Macujama városában született költő korán megtapasztalta a szegénységet. Apja ügyvéd volt a macujamai feudális nagybirtokon, s negyven éves korában halt meg, amikor Siki még csak hat esztendős. Rá, édesanyjára és két testvérére rászakad a szegénység. Nyolc évesen határozza el, hogy irodalmár lesz. S mindössze tizenkét éves, s már kínai nyelven ír klasszikus verseket.
Macujama, régi nevén Ijo, Sikoku szigetén fekszik, mely különös vidék. Burjánzó növények borítják, s a hegyekben az erdők mélyén szabadon élnek vadak, madarak, elűzött remeték. Természetes szépségében pompázik a táj, olyan fák nőnek azon a vidéken, amilye-nekkel máshol nem találkozhatunk. Ezen a varázslatos helyen játszódik Óe Kenzaburó No-bel-díjas regénye, az 1967-ben megjelent Futtball-lázadás: „Mintha egy mély szakadék alja futna a fejünk felett, húzódik a téli égbolt keskeny csíkja, a sötét falként összepréselt, örök-zöldekkel sűrűn benőtt erdei út fölött. A délutáni ég lassan folyik el a magasban, színe meg-változik, egyre sápadtabb áradatként ereszkedik alá. Esteledik, mint kagylót a kagylóhéj, az óriási erdőt betakarja az ég. Rettenetes érzés fog el, mintha élve lenne eltemetve az ember. Bár erdőben nevelkedtem, mégis mindannyiszor, ha az erdőn keresztül jövök vissza a fa-lumba, nem tudok elszakadni ettől a nyomasztó állapottól. Ez a lélegzetelállító állapot régen eltűnt ősöktől öröklődik most már nemzedékről nemzedékre.” De nemcsak Óe ír erről a különös vidékről. Nacume Szószeki híres regénye, az 1906-ban megjelent „A kölyök” is itt játszódik, hiszen az író, Maszaoka Siki közeli barátja, Szószeki itt tanított a középiskolában s az ott tanító tanárokról mintázta regénye alakjait. Mind a két regényt alkalmam volt ma-gyarra fordítani, s e munkám során úgy éreztem, hogy ez a vidék a szabad és szárnyaló gondolatok szülőhelye. Régóta élnek irodalmi nagyságok Macujamában, s nem véletlenül nevezik a „haiku városának”.
Siki tizenhat éves, amikor felmegy a fővárosba, Tokióba, hogy az ország legjobb egyetemén tanulhassa az irodalmat. 1890-ben fel is veszik, de egy évvel korábban, huszonhárom évesen hirtelen vért köp. Tuberkulózist állapít meg az orvosa. Azon az éjszakán a következő haikut írja:
Lám, mintha egy kis
kakukk repülne épp most
nyíló virágra.
A kis japánkakukk – japánul hototogiszu egyrészt az a madár, amelyiknek dalolás közben vérszínű a torka, de ugyanez a szó, egy kicsit más dallammal tuberkulózist is jelent. Ennek a szónak az írásképét sikinek is ejthetjük. Ettől kezdve nevezi magát a költő Sikinek. Tudja, hogy fiatalon kell meghalnia, s a kór, mint egy motor hajtja egész élete során, hogy minél többet, eredményesebbet alkosson. Köztudott, hogy a tuberkulózis olyan betegség, melynek során a beteg fokozottabban érzékennyé, szenvedélyesebbé válik, ki akarja használni azt a kevés időt, ami hátravan, élete gyertyáját mind a két végén égeti. Ez a megállapítás Sikire is érvényes. Rövid élete – mintegy harminchat év alatt – 18 ezer haikut ír. Többi költemény-ével, számos tanulmányával együtt összes műveit huszonkét vaskos kötetben adták ki. Szinte minden költői műfajjal próbálkozik sikerrel. Rendkívül ügyesen rajzol. Az országot járja, s útjairól útinaplókban számol be. Emellett irodalomszervezői tevékenysége is óriási. Még egyetemista, s már a Nippon című népszerű újság költészeti rovatát vezeti. 1895-ben a kínai-japán háború idején mint tudósító Kínába utazik, de hamarosan haza kell térnie, mert egészségi állapota rosszabbra fordul. 1897-ben Kjokudo Janagira megindítja a Hototogiszu ’Kakukk’ című folyóiratot, melyben a Siki és tanítványai által szervezett Haiku Társaság haikui jelennek meg.
Siki a korabeli haiku sablonjait és sztereotípiáit elveti, élete céljának azonban azt tekinti, hogy megújítsa a hagyományos japán költői műfajokat. Egészen a kezdetekig kell vissza-nyúlni, vallja Siki. Nem a Heian-kor (794-1186) költői antológiájának a Régi és új dalok gyűjteményének, a Kokinvakasúnak kiművelt japán verseit kell példának tekinteni, az igazi forrás a Nara-kor (710-794) gyűjteménye, a Tízezer falevél, a Manjósú. Siki mondja ki először, hogy a tanka és a haiku egy tőről fakad. Tevékenységének köszönhető, hogy 1900 óta ma is a haiku szót használjuk. Siki egymás után írja a haikuról szóló tanulmányait, melyek közül talán a legkiemelkedőbb a Basó zacudan – Beszélgetések Basóról. A művet a klasszi-kus költőóriás halálának 200. évfordulójára írta. Ebben elismerve a hatalmas tehetséget, megkérdőjelezte azt, hogy a nagy klasszikus költő költészetét kritikátlanul, a tekintélyelv alapján kelljen elfogadni. Basó hatalmas lírája mintegy ötöd részét tekinti igazi értéknek. Ez a tanulmány meghozta számára azt a lehetőséget, hogy egyre többen elfogadják, érzik, hogy szükség van a haiku megreformálására. Ha összehasonlítjuk Basó híres haikuját azzal a haikuval, amelyet Siki ennek utánérzéseként írt meg, rögtön megértjük, miről is van szó:
Basó:
Nacukusza ja
Cuvamonodomo ga
Jume no ato
Óh nyári pázsit!
Be sok vitéz alussza
Öledben álmát!
(Franyó Zoltán ford.)
Siki:
Nasi szaku ja
ikusza no ato no
kuzure ie
Körtefavirág
virít a csatamezőn
meg egy romos ház.
Míg a négy híres haiku-költő közül az első, Basó a csatában elesett hősök dicsőségét zengi, az utolsó klasszikus haiku-költő, Siki arról szól, hogy a háború korántsem dicsőség, hanem rettenetes pusztulást idéz elő, mely után romok maradnak. Siki e szavai ma is aktuálisak számunkra. Hol van már a régi korok patetikussága! Siki szerint az objektív hangnem sokkal fontosabb, s ez felel meg jobban a 20., és valószínűleg a 21. századnak. Basó helyett a másik két nagy haiku-költőt, a mindennapok költőjét, Buszont és az assisi Szent Ferenchez hasonlító Isszát tekinti mintaképnek.
Siki haikuiban megjelennek a modern világ képei, a modern élet lexikája. Például a következő haikuban egy pöfögő vonat halad el a szemünk előtt:
Kisha sugite
kemuri uzumaku
wakaba kana.
Robog a vonat
füst szalagja gomolyog
zsenge levélen.
Míg Basó haikuiból azt olvashatjuk ki, hogy a világmindenség örök, Sikinél az állandó változásról, mozgásról hallhatunk. Erről tanúskodik Siki következő haikuja:
In the evening breeze,
The white roses
All move.
Hasonlítsuk össze ezt a haikut az eredeti japánnal és német, magyar és orosz nyelvű fordításaival.
Juukaze ja
sirobara no hana
mina ugoku.
Ó esti szellő!
A sok fehér rózsaszál
mind-mind hajladoz.
Im Abendwinde
Die weissen Rosenblüten
Erbebten alle.
Сумрачный ветер
бушует, качаются
белые розы.
A haikuban mindig az utolsó sor a meglepő csattanó, ebben a haikuban is. Látjuk magunk előtt a konkrét képet: esti szellő fújja a fehér rózsaszálakat, s utána a következtetés: mina ugoku, melynek pontos megfeleltetése: all move az angolban, s ez van a németben és a magyarban is. Ez a gondolat már az ókori görögöknél is felmerült: panta rei, minden mozog. Az orosz fordításban a fordító felcseréli a második sort a harmadikkal, ezáltal a fehér rózsák lesz a haiku végső kicsengése, így az eredeti haiku értelme elvész. Tehát a haiku fordításakor a sorok nem mindig cserélhetők fel.
S végül még egy haiku Siki tollából, amelyet az eredetivel együtt szintén öt nyelven mutatunk be. Nemcsak a mozgás, hanem az ellentétek szembeállítása is jellemző Siki haikuira, hiszen az ellentétek még jobban kiemelik a mindennapi élet dolgainak tulajdonságait:
A single red berry
Has fallen
On the frost in the garden.
Akaki mi
hitocu koborenu
simo no niva.
ELLENTÉT
Mi fönség.
A kert fehér fagyalján
piros gyümölcs ég.
Wie doch voll Unschuld
Das kleine Gras den Tau trägt
Im Rot der Frühe!
– Смотри, красная
смородина упала
на белый иней!
A fehér és a piros szín, a hideg és a meleg érzékelésének ellentétén alapszik a haiku. A magyar fordító, a 20. századi impresszionista költő, Kosztolányi furcsa módon még címet is ad a haikunak: Ellentét. Míg az angol, a magyar és az orosz fordító követi az eredeti ellentétet, a német fordító az első két sorban téli kertet fest, s csak a harmadik sorban jelenik meg a piros színű gyümölcs.
Siki, a vérző torkú költő haikui termékeny talajra hullottak. Költészetet megújító tevékenységének köszönhető például az is, hogy a millenium évében, 2000. augusztusában Szu-szumu Takigucsi irányításával a World Haiku Festival résztvevői ebben a modern szellemben London legszebb parkjaiban kicserélhették egymással haikuikat. Oxfordban pedig egy ódon angliai kastélyban ez a nemzetközi társaság a haiku jövőjéről, a 21. századi haikuról vitatkozott. 2010-ben pedig Pécsett, az Európai Unió egyik kulturális fővárosában, Magyarországon először volt World Haiku Festival, amelyen a világ minden tájáról, tizenöt országból megjelentek haiku költők, s szebbnél szebb haikukban énekelték meg Magyarországot.
A tanulmány forrása a Szerző.
Fotó: Vihar Judit portréja / Erzsébetvárosi Önkormányzat
Erzsébetváros „Egy mindenkiért” egyéni civil vándordíját 2025-ben dr. Vihar Judit vehette át, ott készült a fotó.
VIHAR JUDIT (Budapest, 1944. augusztus 28. –) a Litera-Túra Művészeti Magazin rovatvezető szerkesztője, irodalomtörténész, műfordító, haikuköltő, nyugalmazott főiskolai tanár. Nevéhez olyan neves japán nyelvű művek magyarra fordítása köthető, mint Óe Kenzaburó Nobel-díjas regénye, a Futball-lázadás vagy Macuo Basó verses útinaplója, az Észak ösvényein című könyv. 1991-től 1992-ig a Miskolci Bölcsész Egyesület (MBE) Nagy Lajos Király Magánegyeteme Japán Nyelv és Művelődéstörténet Tanszékének vezetője. Vihar Béla József Attila-díjas költő lánya, Widder Félix Bódog festőművész unokája, valamint hagyatékuk kezelője.