Domokos Tamás: A bomlás melódiái
Scriptura Profana sorozat, Dotnet, Budapest, 2023
Domokos Tamás kötetében erőteljes élet- és sorshelyzet-ábrázolásokat fogalmaz meg. A többnyire központozás és nagykapitálisok nélküli szövegfolyam és egybefolyó szövegépítés jelzi a közlésszándékban rejlő fontos egzisztenciális kötelékeket, a kilátástalanság, a sors-talanság pillanatát, és az ebbe zárt halálközeliséget. A halált automatikusan rendeli a transzcendencia teljes kizárásával zárt élethez, színtelen szagtalan közeggé változtatva azt. Ez az állapot (illetve ebben az állapotban, kondícióban) az ember a céltalanság és végnélküliség, az iszonyattal átitatott városesztétika foglya. Domokos megformálásában ez az (eltorzult) világ, és a világban-lét egyszerre szellemi és testi, a mélyben lévő és onnan a magasba törő. Mindez Domokos de profundis clamavi hangjának felel meg.
Domokos megfogalmazza kezdetként – minden kezdet helyszíneként – a várost, annak minőségét, létezését, lüktetését: „A tekintetet korlátozni vágyó tér […] Helyünk szelleme a visszavonulás […] A város áttetszősége, legyőzöttsége nem / hozná mozgásba e közönséget máshol, / csak itt, a téglától tégláig tántorgó / világ rojtosra csipkézett peremén” (Budapest oda-vissza). A kezdet, a magyarországi főváros bejárása, bejárhatósága, beláthatósága azonban nem ugyanazt a tapasztalatot, élményt és egységet adja (biztosítja), mint Bécs bejárása, melynek kontrasztja és hasonlóságai a kötet lezárását is megadják. A kötet szövegeiben tárgyak, helyzetek, léthelyzetek keletkeznek, a város (underground léthelyzet) szintjeiben, rétegeiben, amelyek a költő (szemlélő) felől és az érintettek narrált-fokalizált (szemlélt) felől alkotnak kettős mércét és válnak egyszerre szubjektívvé és objektívvé a saját és a tárgyi (a szó szerinti tárgyak (bicikli, szatyor) között-lét és filozófiai értelemben vett eltárgyiasulás) mentén. (Peremhelyzet-gyakorlatok –Biciklitolvajok, Peremhelyzet-gyakorlatok – Törvénytől sújtva): „átpakoltam egyik szatyorból a másikba / de nem találtam, amit kerestem / aztán visszapakoltam a mindennapi apokalipszis / őrült szükségétől hajtva / tétova lépteim […] jelek csupán e szenvtelen város porlepte margóján / megmutatják ma esti patakparti nyughelyem” (Peremhelyzet-gyakorlatok – Törvénytől sújtva). Ebben a léthelyzetben a költő kifejezi a teljes megadás és belenyugvás állapotát is: „megtanultam nem a szemetekbe nézni […] testemet már nem lehet átkapcsolni” (Peremhelyzet-gyakorlatok – Fallal szemben), ugyanakkor Domokos nem engedi el a versszövegbe épített és a megszemlélt, észrevett esztétikumot, szépséget sem, amelynek helyet ad a konstruálásban: „ám ha lecsillapodva megpillantom / a szürkébe fulladó égbolt varratszegélyét / nem szikráznak föl mítoszok / bennem sem amerikáról / sem a tékozló fiú kasztrált sirámairól” (Peremhelyzetek – Florida, paradicsom).
Domokos egy külön ciklusba (Bérmunkás madrigálok) állítja fel és érzékelteti a nem-normális létmód és léthelyzet, a megjelenített karakterek kilátástalan, körforgásszerű életvitelének, napjai változatlanságának (hiábavaló ciklikusságának vagy sziszüphoszi állapotának) a felmutatását, melyben a kisbetűvel szedett nevekkel is („zsolti”, „miki, „maja”, „anett”), ahogyan a többi tulajdonnév említésével is („john wayne”, „harlequins” vagy a „quasimodo”) az anonimitást („főnök” vagy a „tulaj”), identitásvesztést, identitástorzulást ábrázolja. Leírásában, narratívájában megjelenteti a munkavállalás és egzisztencia kölcsönhatását, az életstílus, életvitel beágyazottságát, megszilárdulását. Külön mutat be női és férfi szereplőket a költő, de az ábrázolás mentén a kapcsolat, az interszubjektivitás és az elkülönülés nem találja a maga érvényét, helyét, nem kerül sor megfelelő interakcióra, csupán az egymás mellett létezés fázisai bontakoznak ki, tehát a magasabb fokú vagy rendű lét ellenében a létezés mindennapi (hétköznapi) rutinba fulladó monotonitása van jelen, nem egzisztencia vagy koegzisztencia, mindössze sajátos szimbiózis vehető észre és figyelembe a megjelenített szférában: „bandi a kazánházban lakik / második otthona a crafter / ő indítja a legmélyebb / slukkokat / műanyaggal foltozott gyomrú / baszok én rá / ezzel nyugtatja magát / utólag / amint csillapodik / a lebaszásáradat / összehaverkodott egy rókával / ha bekukkant a kazánház / nyitott ajtaján / néha ad neki enni” (Bérmunkás madrigálok 6.). Az (ön)sorsrontás és a lelki-pszichikai végkimerülés másik példájában az ember, az emberi test, az anyagi és fizikai szférába ragadó ember képe és világképe ugyancsak a befelé szűkülő, végül teljesen bezáródó tendenciát sugallja, ahol a fizikai (erő)tér lényegében magát a testi erőteljességet jelenti, de nem feltétlenül a lelki-szellemi gyengeséggel vagy erőtlenséggel, hanem inkább a kiégéssel és elfáradással ellentétben: „sanyi / anyagokkal és súlyokkal / sanyargatta a testét / amikor először láttam / mosogatni / már-már földöntúli örömmel / hajtott félbe szteroidos / mancsaival egy / szétesőfélben lévő / habverőt / a főnök tartott tőle / és szinte félt hogy / egyszer besokall / és elhúz innen a vérbe” (Bérmunkás madrigálok 42.). Ebben a körben, ábrázolt (és egyben bezárt, beszűkült és beszűkített) világban néhány karakter bemutatása megismételt (Monica, Bandi vagy Sanyi történetei). A női karakter bemutatása is felvetíti ezt a problémát. Domokos tudatosan nem tesz a nemek között különbséget. A kirajzolódó élet- és munkavégzés-mozaikok mindannyiukra vonatkoznak, nem biológiai a különbözés, illetve az azonosság, hanem a sorsközösség mentén válnak azonossá: „maja / rommá ázva érkezett a zuhé közepén / (gyalog járt szatyrokkal / láttam néha a városban) / aztán csak megszikkadt valahogy / erre szétszakadt a / karkötője / szanaszét gurultak az / apró türkizkékes / kerámia gömbök / szótlanul rásöpörte a / lapátra és mehetett / a kukába / ettől az emléktől is megszabadult / végre” (Bérmunkás madrigálok 77.). Az interszubjektivitás gyengülése, megszakadása Domokos ábrázolásában kommunikációs alapokon is áll, amely kettős tükröt mutat: „azt mondta nagy / bajban van kitette a férje / nem engedi látni a / gyerekeit aztán / összefutott majával / szia maja megörült az ismerősének / hagyjál békén jött a válasz” (Bérmunkás madrigálok 80.). Domokosnál a megjelenő szimbolika is érzékletesen tételezi a rózsák, mint az dolgozó ember párhuzamát, metaforáját. A körforgás, a monoton munkavégzés, a mindig-ugyanaz szinte (dantei) poklában, a változtathatatlan és változhatatlan rossz megtestesülésében, a munka világának szinte kárhozatában a rózsa mint a szépség megtestesülése Domokos közvetítésében megmutatja az emberben rejlő – de nem a közhely értelemben vett – alapvető jót, amelyet elnyom és eltorzít, megmásít és elhanyagol a külső tényezők és hatások sora: „a rózsák fele eleve nem / mutatott hajlandóságot / az égvilágon semmire / értehető a masinák is / megunják egyszer / a szolgálatot” (Bérmunkás madrigálok 93.)
Domokos szövegalkotásában az irónia és a humor az ábrázolt élethelyzetekben meghatározhatatlan, egybeolvadó kategóriát képez. Az elmosódó határmezsgyén a megfogalmazott sorokban tükröződő nyelvi jellegben a két alakzat elválaszthatósága mégis megnyilvánul vagy észrevehető, kibontható azokban a sorokban, ahol a mélypont és a mélypontban megjelenő viccesség valamilyen szinten mégis felemeli ebből mélypontból (az abszolút mélypontból vagy a mélypont abszolútumából) a jeleneteket, a bemutatott – valóságalapú – léthelyzeteket: „úgy néztek ki mint egy / sergio leone filmben […] én csak egyikükről tudtam / elképzelni hogy képes lenne / beadagolni / a parasztkolbász / egy életunt úrhölgynek / juan miranda modorában” (Bérmunkás madrigálok 89.). A Quentin Tarantino-i képi és eseményvilágot is idéző abszurd is körvonalazódik, a maga lent-és-fent végpontjaival, a minden-lehetséges tükrében. Az irónia és a humor fájdalmában, illetve fájdalmára megkomponált szövegek és vers-események (narrációk) közül a Bérmunkás madrigálok 90. című szövegben megjelenő „death & resurrection” jelensége konkrét eseményre utal. A (Lydia Lunch [már-már perverz vigyorral arcán] lobotomizálja a sok elcseszett apucit) szöveg az 1959-ben született pop-punk, no-wave, indusztriális avantgárd és spoken word stílusában és műfajában alkotó énekesnő, Lydia Lunch (1959-) előadásának adaptálása, parafrázisa, intertextualitása egyben. Lunch Shotgun Wedding című 1991-ben készült lemeze Rowland S. Howarddal közös alkotás volt, a What is Memory című dallal a korongon. Domokos egész kötetét (illetve a Néhány felforgató falzett ciklust) átjárja a Lunch-Howard szerzőpáros által képviselt és Tarantino narratíváját, vizuális megoldásait is magába foglaló horrorisztikusság, a végzet elkerülhetetlensége. Ebben a fiatalon elhunyt Howard élettörténete is benne rejlik, ami a Bérmunkás madrigálok ciklus fiatal, kiégett, léthelyzetük javulásáért, életminőségük tisztulásáért hiába dolgozó társadalmi-szociális szinten élők testi-szellemi élethosszára is asszociál. Domokos írja: „mi másra szóljanak / a nyugalom megzavarására alkalmas képsorok / mint a felkúrtság / megtekertség / átbaszódottság / elcseszettség / régimódi komótos pozícióváltásairól […] nem gázolt el humphrey bogart / ütött el rock hudson / csapott le rám villám will / dobott máglyára montgomery clift / vetett hurkot a nyakamra john wayne / lőtt járomcsonton cary grant / elkerült a vég / a légutakat eldugító hányadék / az orgazmikus exitus tűje / nem robbant arcomba a májam / nem szabták át testem kontúrjait hogy átférjen a másvilágra” (Lydia Lunch [már-már perverz vigyorral arcán] lobotomizálja a sok elcseszett apucit). A „menstruáló vérfarkas / halálos ölelését” (Lydia Lunch [már-már perverz vigyorral arcán] lobotomizálja a sok elcseszett apucit) másoknak szánt – és valószínűleg valóban azt el nem kerülő – eredményét, hatását, bekövetkezését, akiket a(z ugyancsak Tarantino rendíthetetlen és elátkozott nőalakjainak is a tulajdonságaival felruházott) Lydia Lunch fiktív karaktere a pokolba kíván, nem engedi el a költő, és jelzi, hogyan alakul az élet igazságossága és igazságtalansága. A ciklusban megjelenik Charles Bukowski (Charles Bukowski nem kukkanthat be minden buliba félrelökni téged), illetve Paul Raven alakja is (Paul Raven eljárta a naptáncot a következő apokaliptikus jóslat hallatán), akik az avantgárd műfajokat egyszerre képviselik. Paul Raven (1961-2007) személyéhez kötődik a The Death and Resurrection Show című dokumentumfilm és zeneszám is, amely a Bérmunkás madrigálok 90. című szövegben jelenik meg, utalva a halál és feltámadás kettősségére is: „atesz / az úrban bízott / a hatalmon lévők meg / abban hogy a megnyomorítottak / nem egymásban / a közösség erejében hisznek / hanem a feljebbvalók / és az úr kegyelmében / így maradhat minden a / régiben / mindörökkön örökké / esetleg a tévében / lemegy a következő / death & resurrection / show” (Bérmunkás madrigálok 90.). Jarboe (Jarboe Deveraux) amerikai énekes, zenész alakját is megjeleníti Domokos, kapcsolva ehhez a körhöz: „nincs ott sehol és mindenhol ott van […] kacatokat hajigálva elméje hófehér kiállítótereibe” (Jarboe halott stílusok nyelvének imitálásába fog a képzeletbeli múzeumban). Jarboe tagja volt a Swans experimentális rockegyüttesnek is, amelynek rajongójává vált, amikor az 1983-ban elkészített Filth című albummal megismerkedett. Később Jarboe már a Greed (1986) című albumon a csapattal együtt működött közre, annak tagjaként debütálva.
A halál és a feltámadás („death and resurrection”) kettőssége olyan összefüggést teremt, amely az életet – mint a halált megelőző, annak előzményeként jelenlévő fázist – kihagyja a Domokos-i rendszerből, annak ellenére, hogy élő személyekről szólnak a szövegek. Domokos tudatos döntésében az élőhalott , egzisztenciális szempontból labilisabb és megtörtebb pszichikai határokon mozgó létezők sors- és élethelyzetének ábrázolása a transzcendencia kihagyásával valósul meg, a földi-anyagi lét lezárásával, a feltámadást az irónia keretébe helyezve. A monotonitásba szőtt akadások, időbeliségek képlete a másik megjelenése, aki nem a közülünk-való, nem a bajtárs, hanem a „a pár boldog percet” szétromboló egyén: „betoppant közénk a főnök-állat / fölzabálni azt a pár boldog percet / lényéből önfeledt kicsinyesség áradt / bárcsak kiszabhattuk volna zsinórnak a selymet / mit a képzelet közénk libbentett / e kései órán túl a kialvatlan égen / ócska nyereségvágy lázától didergett / lelke s már megértette régen / e testben otthonra nem lelhet soha […]” (Bérmunkás madrigálok 100.).
A költő közvetít nemcsak az olvasó felé, de a mintegy narráció-a-narrációban megoldással fogalmazza meg, mit tehetne (a nietzschei értelemben már halott, de Domokosnál még maga is élőhalott) Isten, a sors, a folyamatokat irányító láthatatlan, ezoterikus invokációval idézett entitás: „elvághatna pár torkot helyettünk […] kiforgathatna pár zsebet helyettünk […] szétkaphatná a rendszert helyettünk […] fölnyársalhatná a vezért helyettünk […] letéphetne pár láncot helyettünk […] ledönthetne pár falat helyettünk […] legyakhatna pár fejest helyettünk […] ledönthetne pár bálványt helyettünk […] becsukhatná az ajtót helyettünk” (Bérmunkás madrigálok 100.). „de baszhattuk már eljött az ő országa” (Bérmunkás madrigálok 100.) és meglett az ő akarata, a földön (nincs összehasonlítás a költő által megformált egzisztenciákban). Domokos nem nyitja meg a transzcendencia dimenzióját, a megváltás, a kegyelem és a kegyelmi helyzet nem érvényesül. A mindennapi kenyér megadása és a vétkek kölcsönös megbocsátása („szia maja […] hagyjál békén” Bérmunkás madrigálok 80.), a megszenteltetett név Domokos ábrázolásában kimaradnak, illetve a kiskapitálissal szedett szövegfolyamban folyamatosan megírt versekben Isten sem konkrét nevében jelenik meg, és a hozzá intézett ima (Miatyánk ima) lírai megfordítássá, parafrázissá válik.
Az intelem jellege, mintegy hozzáadott műfaja is megformálódik a versek között (Ferenc János utolsó prédikációja), amely szövegcsoportban Domokos instrukciókat fogalmaz meg, „vedd el ami jár”, „ideje áthangolnod diszharmóniád”, „döbbenj rá / melyik zászlót lengeted / nézz a fejed fölé és / bökd ki végre / melyik zászló alatt / vonulunk veled” (Ferenc János utolsó prédikációja). A költő továbbra is fenntartja és beépíti a nyelvi-interpretációs játékot a szövegkonstruálás folyamatába: „cell / ám”, „ingá / ja”, „dia / dalától”, „urbi et orbi / tális pályán”, (Bécsi Elégia). Az osztrák anyagi és szellemi viszonyokat a magyarhoz viszonyító (visszautalva a Bérmunkás madrigálokra) szövegekben a szenvedés (félelem és reszketés) egységében, atmoszférájában a nyelvi elemeken keresztül is megalkotja a kapcsolatot: „Das war kurz / Leben ist einte kurze Nacht / Kurz und langsam” (Bécsi Elégia), azaz az élet rövidsége és lassúsága mint létélmény jelenik meg. Domokos emellett egy történelmi pontot, egy dátumot is ábrázol, amelynek „1940. május 20-án (2) itt combközépig ért a víz” (Bécsi Elégia). Európa történelmében ezen a napon kezdték el építeni az auschwitzi koncentrációs tábort, és ebben az intervallumban zajlott a dunkerque-i csata és evakuáció (Dinamó hadművelet) is, amelynek során a brit haderő szövetséges katonák százezreit mentette ki a város térségéből, a német oldal általi fogságtól illetve megsemmisítéstől. Domokos bécsi tartózkodása, a város bejárása meghozza az egyszerre elégikus és vad körvonalat, kontrasztot a tapasztalatban, a bejárásban, beutazásban: „elbaktatok a Hauptbahnhofra / a glorious pursuit of / happiness / időben jön / térben távolodik / otthonra lel a / válságban / szédítően kijózanító távlatok nyílnak / Rousseau dzsungelére permetezett agent orange / feltáruló intim tájrészletek / ráteríti árnyékát a város / az én elfelejti a vant meg / csillan benne némi / Einheit ohne Inhalt” (Bécsi Elégia) A „tartalom nélküli egység” (Einheit ohne Inhalt) itt az abszurdot és az iróniát egyre élesebben vegyíti, és Domokos gyorsítja (fizikai és szemantikai értelemben is) a szöveget. Meghatározásában a lét egyre kevésbé nyer értelmet, a munka, a rohanás, a kultúra(fogyasztás) valamint az élet részletei mind valamiféle értelmetlenséget, egyben értelmi-értelmezési távlatokat is kölcsönöznek a létezésnek és a szövegnek. Ez a felgyorsulás az avantgárd popkultúrának is egy válfajaként jelenik meg, az ember sodródásának jelképeként.
Domokos Tamás verseskötetéhez Tóth Péter készített fotográfiákat, fotomontázsokat. A szövegi és képi együtthatás egyszerre teremti meg a látványt és a verbális dőlésszögeket, perspektívákat. A vizuális és verbális kölcsönhatás mellé Domokos nyelvi játékot rendel, a jelentéseket és jelentéstartalmakat a szövegbe szőtt értelmezési elemekként tartja számon („visz / ont”) a sodródás, az élet áramlása kapcsán: „aligha érkeztek ajánlatok a világhiány pótlására / mi visz / ont nem úsztattuk le tetemeinket a folyón / csak ültünk a parton és vizslattuk a távoli horizontot / míg / éjsötét nappalok füstje terült szét a víz felett.” (Bécsi Elégia). A Bérmunkás madrigáloktól a Bécsi Elégiáig Domokos (a madrigál, falzett, elégia mentén) az eltorzult, dekadens (világ)kép vibrálásából ugyanilyen (világ)kép letisztultabb, de markánsan stagnáló dekadenciával átitatott pszichológiához jut, amelyet kívülállóként, a horizont szemlélésének filozófiájával tölt meg, és válik maga is a belenyugvás (megnyugvás?) sajátos színárnyalatává, amely ponton képviseli mondanivalóját, mottóját: „ha békén hagyod / a tévelygőket / a tévelygők is békén / fognak hagyni téged” (Bérmunkás madrigálok 81.)
___________________________________________________
(1) Az élőhalott kifejezése, párhuzama vagy analógiája ebben az értelemben olyan kölcsönhatást vetít fel, amely megfelel Eric Santner megállapításának, „az élőket háborgató kísérteteket, a traumatikus fantáziák titkos történetét, amit csak a sorok között, a hiányokból és a torzulásokból olvashatunk ki. […] [Eric] Santner szerint mindezt vékony határvonal választja el attól, ahogy általában a narratív hálózatban végbemenő változás fogalmát értelmezik, azt, ami lehetővé teszi, hogy múltunkat koherens történetként beszélhessük el, amikor egyik narratíváról a másikra váltunk, újraírjuk a múltat, akkor az új leíró szótár elfojtja erőszakos érvényesülésének traumatikus túlkapását, azaz elzárja a régi és új rendszerek közti »eltűnő közvetítőt«. Ez pedig kirekesztett marad, nem integrálódik, ezért folytatja kísértetjárását a »valóságos« történelemben, mintegy megteremtve annak kísérteties MÁSIK SZÍNHELYÉT. Ezért ez az elzárt […] elfojtott mítosz, mely megalapozza a logosz uralmát, nem egyszerűen egy múltbeli esemény, hanem valami állandó, kísérteties jelenlét, élőhalott szellem, akinek folyton jelen kell lennie ahhoz, hogy a meglevő szimbolikus keret továbbra is ellássa feladatát.” Kerekes Erzsébet (2016): Imaginárius, szimbolikus és Valós hármassága Slavoj Žižek A törékeny abszolútum c. művében. In: Fehér M. István – Lengyel Zsuzsanna Mariann – Kiss Andrea Laura – Bognár László szerk. (2016): Imagináció a filozófiában Hermeneutikai, fenomenológiai, vallásfilozófiai megközelítések Budapest: L’Harmattan Kiadó – MTA–ELTE Hermeneutika Kutatócsoport, 344. https://real.mtak.hu/41086/7/Imaginaciol_tordelt_170209.pdf
(2) 1940-ben Magyarország területén több régióban volt árvíz, amely ipari, mezőgazdasági és általános anyagi és természeti károkat okozott. Az esemény említése a versszövegekben megjelenő munkavégzés monotonitásának, céltalanságának, hiábavalóságának (vagy az újrakezdés keserűségének) és sziszüphoszi jellegének is egyfajta (valós) metaforája, jelképe, asszociációja.
(Ez az írás első közlésként a Vár Ucca Műhely 2025/89. számában jelent meg.)
HÖRCHER ESZTER művészettörténész, esztéta. Budapesten született és él. Tanulmányait a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán folytatta, majd ugyanitt az Irodalomtudományi Doktori Iskola abszolvált hallgatója lett. 2006 óta foglalkozik legfőképpen kortárs irodalommal, recenziók, kritikák, tanulmányok, esszék írásával. Összegyűjtött írásaiból kötet jelent meg 2023 novemberében Tükröződések és kölcsönhatások címmel, a Veszprémi Művészetek Háza támogatásával. Jelenleg a budapesti Holokauszt Emlékközpont munkatársa.
A Litera-Túra Művészeti Magazin rovatvezető szerkesztője, cikkeivel kétheti rendszerességgel jelentkezik.
Illusztráció: A kötet borítója / Moly