Árnyéka álmokra vetül
Alvó fej egy ölben, mozdulatlan
akár egy hegy, csak az a nyálpatak
a száj szélén, a csúcs fölött felhők,
lapozó kéz és a könyv árnyéka
az álmokra vetül, hűsíti az arcot.
A kéz néha mást is csinál, belecirógat
a hajba, mintha a kisfiú-fejen is találna
lapozni valót. Lefotózhatnám őket,
de félek, elvennék magamtól azzal valamit,
kiveszhetne belőlem az a nézés,
ami családot alkot, hogy ez az egész
úgy enyém, hogy nem enyém.
Nem mendegél
Hagyni akartunk valami nyomot a padon,
pecsétet a lezárt borítékra. Volt nálad
egy mandarin, kell a vitamin, mindig van
nálad gyümölcs. Bólintottam, tedd le,
hagyjuk itt, ne osszuk gerezdekre.
Gömbölyű válladra hullt a kezem,
percekig néztük, mint egy szobrot,
hogy az éhség rontja meg vagy
a rothadás, olyan mindegy volt.
Sosem lesz ugyanolyan már
az arcunk, a szánk, a négy néma
gerezd, és nem lesz újra egy
a kibelezett gyümölcs,
mégis körbeölelt minket valami
viaszos héj, nem leszünk már
messzebb egymástól, mint borítékon
a címzett és a feladó neve.
A verseket a Szerző engedélyével tettük közzé.
Fotó: Ijjas Tamás portréja / Kaszás Bence fotográfiája
Ijjas Tamás szerzői oldala: https://www.facebook.com/ijjas.tamas.oldala