Én feltaláltam ám a génkezelt
szép árvaságot, mely tökéletes!
Anyám, apám élt, s egyik se nevelt,
gyűlölték ők egymást velem vegyest.
A tény hetven évesen is sebez,
és Dózsa-trónra ültet a fájdalom.
Bennem szerelem, vágy-minden feles!
Könnyem csorog magán-betonfalon.
Apám bíróságon csikarta ki,
hogy törvénnyel hite szerint tagad,
Így lett a nemzőm csupán valaki,
s viselni csak anyám neve maradt.
Lelencbe sodort, hogy lettem zabi,
anyám szeretni is elfeledett,
ember-voltom kezdettől alaki,
megmaradni én leltem szerepet.
Öregszem,s nem fogy, nő az árvaság,
mit felidézek, szörnyű keserű,
Így az ember elveszti önmagát,
tömény lúg neki, mi másnak nedű.
Elől semmi, bánat hátam mögött.
Halálban mentesült, ki vétkezett.
Rémisztő üres ég fejem fölött.
Mindent, s már semmit meg nem érthetek.
©Ursprung Zsuzsanna festőművész alkotása
A vers forrása: A Szerző
ASPERJÁN GYÖRGY (Újpest, 1939. február 8. –) József Attila-díjas (1985) magyar író, költő.