Négy ciklusban dolgozza fel Jászberényi Sándor az altatók szövegeit. A földrajzi (külső jellegű) indulástól, kiindulópontoktól (Kairó, Líbia) – a magyar vonatkozásokon is át – épül fel a szövegszerkezet az immanens világokig, szférákig jutva, ahol és ahonnan a költő elbeszéli élettörténetét a kezdet és a vég, az oldás és a kötés vonatkozásában, majd az antik görögséget is szimbolikusan érintő lírai egységben. A szerelem és a pusztulás különleges ábrázolásában a költő a hagyományos, klasszikus szerelem- és Másik-ábrázolástól (szinte) minden vagy sok minden tekintetében eltérő struktúrát formál meg. Az emlékezet, a ragaszkodás, az eltávolodás és a lélek gyakorlatilag szemétre hajításának többféle módozatában a költő a szerelem borzalmait, iszonyatát, kellemetlenségeit is megírja, megidézi (Szerelmes vers, Kötés), és kapcsolja össze a létezés viszontagságainak, életérzéseinek a szálaival.
A kezdet (az alfa), mint az ábrázolt élet egyik meghatározó fázisa, a családalapítás, a közös lét eszménye utáni állapoto(ka)t vetíti már fel, és illusztrálja, milyen most az élet a(z elvált, elhagyó, távollévő) Másik nélkül: „Próbáljuk meg elképzelni, hogy nem basszák. […] A hold végigfolyik a bőrén, ránk gondol […] Hogy Isten szőtte össze sorsunkat szorosra, / és csontként forrtak össze lelkeink […] Hogy inkább meghal, mintsem mást kelljen / szeretni, / nem szülhet másnak gyermeket, […] hogy kihullik szemének színe nélkülünk / és életében a mi nevünk volt a szerelem – / próbáljuk meg elképzelni, hogy nem basszák.” (Próbáljuk meg). Jászberényi teljes objektivitással, letisztultsággal, stilisztikai és érzelmi kiégéssel, sterilitással vág bele élesen az esztétikai, szépséggel átitatott sorokba. A kifinomult majd nyers és agresszív nyelvi megoldás, nyelvi fordulat érzékletesen élessé teszi az egymáshoz való viszony minőségét is. Hasonlóan építi egybe a szándékosan nem finomított megfogalmazással írt „kurva”-ságot a Másik valamikor jelenlévő és meghatározott, de a mában már megkérdőjelezett nőiségével („reggel büdös a szád” Szerelmes vers), anti-nőiségével, majd az istennők egyszerre jó és gonosz alakjával (Szoborpark ciklus). „Ne sírj fiú mert nem a szerelem hagyott el / a személy akit szerettél a hajnali ködben távozott / gyorsan lába nyomát a szél befújta / és elvitte kedves szép tekintetét […] Ne kérdezd a drum&bass kurvát / alternatív zenekar levetett rongyától ne kérdezd / merre jár […] emlékezz arra hogy volt családod egy kedves szép / személlyel / mert makacs az idő és mindent befon / ne fogadkozz, ne dühöngj […] ne sírj fiú nem a szerelem hagyott el” (Nem a szerelem). A személy, a Másik, a nő, aki egykor jelen volt az élet mindennapjaiban, már mindössze az objektivitás (semlegesség, sőt olykor kifejezetten az undor vagy a megvetés) alanyává válik. Az én megpróbálja a rekonstrukciót, és próbál kizárni, felejteni, de elméjébe már – József Attila-i (1) módon – kitörölhetetlenül jelen vannak a tapasztalatok. A költő ezt a kísérletet, mint folyamatos megváltoztatási próbát is felfogja, illetve értelmezi a saját immanenciában: „a te arcodat rendeltem hozzá a dologhoz […] egész nap tartottam magamban, mint egy titkot / bár mondom csak kölcsönvettem hozzá az arcodat / nem rólad szólt, nem is ismerlek téged / nem is tudom, hogy miken nevetsz / de […] könnyen léptem nem is tudom miért / nevettem veled egy elképzelt konyhában és / tudtam / ha hazaérek, még mindig ott leszel” (Jegyzet az álmodozásról).
Jászberényi fordulata, az életúton megjárt útvonalak közé beépíti az élmények, a reveláció negatív oldalát is, a részegség, a züllés folyamatos cselekményét. A prostituáltak igénybevétele, az italfogyasztás és a droghasználat (Baraka (2) ) aktuális és pillanatnyi megoldást, segítséget jelent (Kairó blues, Üzenet, A jövő), emellett egyszerűen menekül minden lépésével a felvillanó emlékállapot elől (Levezetés), de mindvégig fenntartja a Másik jelenlétét, és annak lelki közelségét, fizikai távolságát. Mindez fizikai erőszakhoz is vezet, egyszerre pszichikai és fizikai leépüléshez, ön-bántalmazáshoz is. A költő megfogalmazza, hogy „pusztuljak én, de jó legyen neki.” (Péntek). A szerelem és a pusztulás által kialakult egység, valamint a pszichikai felébredés, feltörekvés olykor felsejlő erősségének ambivalenciájában kialakul megszokás és belenyugvás is: „Megszokja az ember, hogy nem szeretik. / Magát nem érzi többé csontja törtnek. / Elhallgat, magára húzva a csöndet, […] Nem játszik benne száz privát halál, / árnyéka sem ugrik az égig, / s bár a sokkhatástól mindkét szem bevérzik, / megdöbbentő, de nem is fáj nagyon. / Csak felvillan, mint az elromlott neon / míg likőrboltok előtt piszkos eső esik. […] Elnémítja a szép tapasztalat, / hogy bármi is történik életben marad, / de nem álmodik, ha lehunyja szemeit. / Megszokja az ember, hogy nem szeretik.” (Megszokja az ember, hogy nem szeretik). A teljes lelki lefelé zuhanás és a Másik iránti érzelmek különleges fordulatot, formát is generálnak. Az oldás és kötés mentén a kötést, mint negatív imát, átkot is tételezi Jászberényi, amely a verset tudatos, jól-formált (jól-temperált) szöveggé teszi, amely végigkísér(t)i a költőt és az olvasót magát is, az egyes szám második személyű megszólítás révén. Ez az önmegszólítást is feltételezné, de a szülés cselekménye (utalva a kötetben megjelenített, én által szeretett saját kisfiúra is) egyértelműsíti, hogy a költő női alakot szólít meg, illetve felé beszéli a sorokat: „A lépcsőház villantsa rád fogsorát / A romkocsmákból lopják el kabátod / Ne légy hülye. Légy csak ostobább, / vagy halj meg inkább – nem küldök virágot. / Ki szeret, az arcodat megüsse. / Halva szülj. Tudd, hogy nincsen Isten. / Üvegpohárként csontod törjön össze. / Mindörökre légy a második nem. / Dolgozz és munkádból ne élj meg. / Alázkodj meg, hogy kettőre juss. / Büszke tested rágja szét a féreg. / őszintén szólj és higgyék hogy hazudsz. / Bármi lesz, legyen csak szörnyebb ennél. / Történjen meg a legrosszabb veled. / Ne oldjon fel az sem, hogy szerettél. / Ne oldjon fel az, hogy szerettelek.” (Kötés)
A dekadencia, pusztulás és az ehhez kapcsolódó filozofikus elemek körvonalai az én önvizsgálatára is kiterjednek, számvetése, lecsendesedése – mintegy igénytelensége – nem indukálja a filozófiai értelemben vett többletet. „Csak megszokásból járnak- át a dolgok: / eszembe jut, hogy hűs eső esett […] Aztán a csend, hol én is véget érek. / Az is lehet, hogy át se gondolom. – / Itt minden este áznak a kerti székek. (3) / Eső ver kint. És bent a pulzusom.” (Lefekvés közben). A szívverés lüktetése, az élet jelzése, majd a székhez, mint tárgyhoz, az üreshez, a szerveztlenhez, az élettelenhez való asszimilálódás, majd változás álladósul. Az én életben marad, életben tartja a kiégettség, a szomorúság, az unalom, a keserűség, a hiányérzet. Minden érzés és körülmény, amely a halált kellene, hogy bevonzza az én számára, távoltartja azt. A fokozatos lemondás a nekrológ-jelleg, a halál előregondolását is előhívja a szövegben, de nem teszi jelenvalóvá: „Mindenem most eldobom a tájon, / mint szórólapjaik eldobták már a fák / meglesztek majd nélkülem, barátom, / végül úgyis minden megy tovább. […] Albérletem másnak majd kiadják, / az ismerősök elfelejtenek, / szerelmeim múltunk összerakják, / és másnak szülnek végül gyermeket.” (Balra el) A vers utolsó szakának szóazonos megismétlése, a keretvers a költő gyermek-anya-férfi hármasának kötelékét, megbonthatatlannak vélt, majd mégis bekövetkező széthullását ismeri fel, és rejti bele a sorokba az együttélés akaratát, szinte makacs elengedhetetlenségét, a hiábavaló ragaszkodás tényét: „összebújtak pesti lelkironcsok […] Megszokásból végül inni kezdtem […] Mindkettőnket megtart már az élet, / sokat tanultunk, többre nem tanít […] de legvégül már nem kell senki sem. / Nem számít, hogy végül majd mi bont szét. / Bármi lesz, történjék meg, hagyom. / Azt kívánom, éljen túl a szomszéd, / s helyettem is tartsa fenn fajom. […] Szép ez így, hogy minden mozdulatlan, / és szép ez így, hogy senki sincs velem, / ki hozzám ért, az éljen boldogabban, / és azt kívánom, tényleg így legyen.” (Péntek).
Jászberényi megfogalmazza a gyermek-angyal alakját is, aki „Ünnepnapokon […] kel velem / szőke kék szemű jó szagú (4) […] velem jön a munkába / és fogja a kezem / éjjel a kocsmában is ott van / a hotelek teraszán kávézókban / ül mellettem figyeli az arcom […] csak áll és néz és azt mondja / ugye tudod hogy itt vagyok […] korán megyek haza ha velem van / lakást kitakarítom […] együtt fekszünk le a kezünk összeér / reménykedem hogy holnapig marad / álmomban nevet a kis szaros / vigyáz rám és nem hagy el az angyal” (Ünnepnapokon) Az utolsó szó – jogán és – jelentésében emeli be az angyal szót a versszövegbe a költő, jelezve az események sorát. Képzelete, elméje, emlékezete összejátssza a részleteket, A Másiknak és közös kisfiuknak az emlékezetmozaikjait, amelyekből vizuális áradat, elkerülhetetlen támadás keletkezik folyamatosan az én számára. A gyer(m)ek, az angyal jelenléte minden esetben pozitív érzésekkel tölti el az ént (Átirat), ahol a Másik (a mindig egyértelműen hivatkozott feleség, akit a férje – az én – tett anyává) már nem a szépséget őrző, hanem a szépségből fokozatosan kitávolodó entitás, aki (ami) elkezd szörnyeteggé válni, és Medúza(fej)ként (Babilóni kéjnőként, Jezabelként vagy Lilith-ként) aposztrofált a belső érzékeltetésben.
Jászberényi meg is fordítja az angyalság megnyilvánulását, és a kisfia általi angyalságból a kisfia mellé rendelt angyalságot teremt, mellé küldve az angyalt („Elküldöm, hogy őrizzen örökre – / elfáradtam, nagy volt az iram. / Fejed fölé. az ágyacskádra ülve, / vigyázzon rád az angyal kisfiam.” Küldöm az angyalt). A költő, mintha búcsúzna a fiától (a gyermektől), a földi-anyagi léttől, mintegy megkönnyebbülve, de mindvégig megtartva a fizikai és lelki értelemben vett védelmező (apai, atyai) szerepet („Betakartam és adtam két puszit. / Aludt már, amikor kimentem elásni / az ól mögött fekvő agyonvert kutyát.” A szomszéd kutyája).
Jászberényi altatói közé tartoznak azok a szövegek is, amelyekkel nemcsak lelki-pszichikai és önvizsgáló utakat, de konkrét földrajzi vagy kultúrtörténeti utakat, útvonalakat is bejár. Az alapvető boldogság-érzés, a nyitóversben még érzett „Csodás hold sütötte éjjel / a lélek legszebb éjszakája van / csak én és az ital / csak én és az ital […] elképzelem mások családi életét / ahogy mások szeretnek / ahogy mások szeretnek […] csodás hold sütötte éjjel / a lélek legszebb éjszakája van / a lélek legszebb éjszakája van” (Kairó blues). Ismétlésével (iterabilitásával, repetitív jellegével) hangsúlyozza, nyomatékosítja a pillanat (vagy a nap) megragadásának carpe diem-jellegét és -minőségét, valamint a boldogságkeresés útján megpróbálja átadni magát a kevés, de nagyon jó pillanatnak, percnek, hogy énje jól érezze magát a bőrében legalább az adott intervallumban. A költő ezeknek az időszakaszoknak a megragadásával próbál önmagához térni, és önmagának is hangsúlyozni, hogy az „ebben a szartengerben, amit életnek neveznek” (Szerelmes vers) valóban rejlik a filozófiai értelemben vett szép, a jó, a természeti, az isteni, amit érdemes – szükségszerű – megragadni. A költő sajátos ismétlő, nyomatékosító megoldást alkalmaz. A teljes sorismétlések (Kairó blues, Ha kérdezik), versszakismétlések, keretes versek a klasszikus líra formájának alkalmazásai, amelyeket Jászberényi az újjal (szokatlannal), a modernkori én és huszadik századtól elgyötört én kortárs jellegével kapcsol egybe, és ehhez rendel különleges kötést. A megkettőződés (a Kairó blues-nál megjelenő iterábilis, repetitív jelleg) jelképes lírai támasz is az én instabilitása ellenében, ebben a feltárt és közelről megmutatott világban. Ez az ismétlés, mint echo is megjelenik, valamint sorsismétlő jellege a mindenkori és eltagadhatatlan, ez éntől elválaszthatatlan visszaemlékezéseket is felerősíti, újra és újra előhozza. Jászberényi végig letisztult, tárgyilagos nyelvezetet, közlésmódot használ.
Utazása a görögség világába való elkalauzolást is magába foglalja (Kavafisz levele Tîrgu Mureşbe (5), Ithaka előtt, Életközepi válság). Ithaka, mint Odüsszeusz hazája, a bolyongás, a kaland(ozás), kalandosság eredete jelenik meg, mellette a többféle szimbolikát is magában foglaló helikopter fényképével (mint a háború, vietnámi háború asszociációja, a felemelkedés asszociációja), amely összeköti a múltat a jelennel, az antikvitást a modern eseményekkel. A harcos lét, a férfi-lét, az istennők által elcsábított, majd magára hagyott férfi alakjának jelképe is ez. A fényképek, a vizuális adalék és közeg Jászberényi saját készítésű fotográfiáinak csoportja. A kötetet kiegészítik, nemcsak illusztrálják, és ezáltal a költőt (hadi)tudósítóvá is emelik, a saját én revelációjának, keserűségének az ábrázolásában, valamint az égi és földi dokumentációjában. A közel-keleti, afrikai és a budapesti világ összehasonlítható és elkülönített világai, a prostituáltak, a gyerekek, az arcok, az emberek, a gesztusok, árnyékok és fények mind egymás mellé állítva mutatják meg a költő által egyrészt manifeszítív társadalmi köröket, másrészt a befelé hajló, az eseménytöredékekben, városi mozaikokban és az elveszett célokban („Terveim, mik lámpaként ragyogtak, / aprók lettek, már rég nem fénylenek. / Üres szobából nézem most a holdat, / mi elmeséli, mit remélhetek.” Balra el) önmagára ismerő ént. Az indulat, a gyilkolás akarata és valószínűsége, mint a másik abszolútfok, amely az én egzisztenciális helyzetét határozta volna meg (Baraka, Levezetés) kivezette, kiejtette ebből a világból, és szinte áthelyezte egy másik szférába („Ölni mentem mindek is tagadjam. / […] De nem találtam meg azt a házat. / És ismeretlen volt az utcán mindegyik gyerek. / Egy vályogfalat vertem, sírva, dühömben – / forróság volt és vérzett a kezem” Baraka).
Itthon, írja a költő, „a négyes-hatos villamosra vártam. / Hallgattam: az éjjel elterült lazán […] figyeltem szedált országom, hogy ásít / majd tűnődtem, mit jelent nekem. […] Nehézkes, átizzadt érdekek jelölnek, / és én vagyok már minden csőcselék. […] A bérlakás szeílden rám köszön. / A boldogságot nézem még a tévén – / van tiszta ágyam, van néhány söröm.” (Minden rendben) a megbékélés, megnyugvás, öröm és boldogság (?) relativitása, a helyben-levés, a hely, az otthon(osság) filozófiája körvonalazódik. A halált és az önvizsgálatot egybeköti, egyik a másikat indukálja, és ebbe a Másikhoz, vagy immár valaki máshoz is intézett szavaival nemcsak ábrázol, de mintegy oda is köszön a másiknak, vagy éppen a pontosan, minden ízében ismert Ismeretlennek: „Olcsó vagy, mint bármelyik mosópor. / A lámpafény is benned érhet véget. / Semmit sem érsz és ezt tudod jól, / de én szeretlek téged. […] ha hozzád nyúltak sem tudtak elérni / rajtad nevettek, egyszer sem veled. / Foszló plakátok most már mind az éjben. […] Olcsó vagy, mint bármelyik mosópor. / A lámpafény is benned érhet véget. / Semmit sem érsz és ezt tudod jól, / de én szeretlek téged.” (Olcsó vagy).
Az életre Jászberényi az évek, a számvetés, a csüggedés, a felismerés kegyetlen valósága, a rádöbbenés, az egymásból következő elemek megfogyatkozása majd elfogyása, és végül a kialakuló semmi megközelítésén keresztül bomlásként, mulandó anyagként tekint. Életét, életének – megragadott – intervallumát, ami még hátramaradt, tulajdonképpen visszaszámlálja, altatóként éli meg: „Az óra jár. Torkomra lép az éj. / Koszos matracon fekszem lent a földön. / Úgy várok, mint ki vendéget remél. / Akárki lesz is, mindegy már, de jöjjön. / Üres szobámban itt legyen velem. / Beszéljen hozzám […] hogy nem ég ki végül úgy az életem, / mint fejem felett a piszkos villanyégő. […] Koszos matracon fekszem lent a földön. / Egyes számba dermedt egyetlen személy. / Úgy várom őt. Akárki lesz csak jöjjön. / Ha nem jön el, torkomra lép az éj.” (Lullaby) Az én fokozatosan kifordul a („a lélek legszebb éjszakája van” Kairó blues). Az életbeszűkülés folyamatában látszólag vagy pillanatnyilag nincs (újabb) nyitás, de nincs zárás sem. Stagnál az én.
A nagy kezdőbetűvel szedett sorokban a forma az imádság másfajta jelentéstartalmával jelenik meg, és változik a korábban megjelenő átokhoz vagy negatív-imához, anti-imához (Kötés) mérten. A szöveg itt megbékéléssel telítődik, ruházódik fel. Jászberényi a létezés nullpontját, aljának abszolútfokát ábrázolja, itt mégis dimenziót nyitva a pokol felé, de fenntartva a Mennyország felé zárt utakat. „Mert nyugtatónak mindig ott a munka / Az ébren töltött órák számsorok […] Mellékhatásként mindkét szem bevérzik […] De nyugtatónak mindig ott a munka / Tisztelni kell a széteső napot / Nullával oszt el engem és kivonja / Ha rossz a kedvem hogyha jó vagyok” (Éjjeli ügyelet). Imádsága fokozatosan és egyre konkrétabban válik imádsággá, a versből kérelemmé (Péntek). Jászberényi Istent egyfelől mint gondviselőt, másfelől mint a nem-létezőt („Tudd, hogy nincsen Isten” Kötés) nyilvánítja ki. Transzcendenciája elmozdult, létezik egy másik szövegtéren, egy másik létdimenzióban, de a tudatosan nem tárja fel, mintha tudatosítaná, fölösleges megosztania bárkivel ezt a talált csendet, talált köztes létet.
Az imádság jellege az elengedés, elidegenedés kiteljesedése, elégedettség is itt (Minden rendben) ezzel az állapottal. „Elengedni mindig csak könnyedén / két szívverés között lehet. / Elfogadni, hogy nem megy így tovább, / és senkit sem gyűlölni érte. / Amit el kell engedni, / azt papírrepülőként kell elengedni. / Hátralépve ráhelyezni a szélre – / ha sikerült, meséld el, hogyan csináltad.” (Meditációs gyakorlat). Ennek a módja a végső (abszolút fokú vagy legalábbis erre törekvő vagy ezt valamiképp elérő) (odüsszeuszi) én vallomása: „Azt mondod csak még egy háború és vége / csak még egyszer az idegen hegyek […] bonyolult dolgok az otthon és haza / te sem tudod mit értesz ezen / embereket helyeket kell hogy jelentsen / nőt családot svájci frankhitelt / te akkor érsz haza ha útnak indulsz / az úton levésnél mást nem ismersz jobban / ott az otthonod ahol idegen lehetsz / ne fogadkozz remélj hogy eljön az utolsó / az idegenség az otthonod hazád” (Ithaka előtt)
Jászberényi Sándor a konfliktusból, erőszakból, viszontagságból csendet teremtő és csendbe burkolódzó egzisztencializmusa, a sorshelyzeteket (teljességgel megélt) személyessége („valami személyes”-sége) megteremti az imádság, a zsoltárjelleg, a konfesszió erejét. Komplementer hozzáállásában, amely egyszerre szólni akar és visszahívni, visszafogni a szavakat, megfogalmazza: „Ha kérdezik mi volt a dolgunk / Valami szépet hazudni volna jó / Hazudni úgy hogy meghatódjunk / Mi rossz napokban visszajátszható […] És dolgoztunk mert célba ért a munkánk / Nem vertek át a végén rendszerint / Tankönyvekből ismertük csak a szorongást / És nem buktak be példaképeink / Ha kérdezik mi volt a dolgunk / Valami szépet hazudni volna jó / Hazudni úgy hogy meghatódjunk / Mi rossz napokban visszajátszható” (Ha kérdezik). A versek egyszerre többféle motivációban, asszociációs szálakon indítva és érkeztetve a szövegkonstrukciót. Jászberényi objektivitása, zarándoklata a saját háború és a saját béke, a szubjektum által megélt és a jelenben megélhető „háború és vége” tartományát alkotják meg, a valódi és végső otthont, hazát, lelket, a Jákob lajtorjáján való végleges felemelkedés céljával.
______________________________________________
(1) József Attila Óda (1933) című versében a Másikhoz és a Másik ihletése által formált szavak: „Minden mosolyod, mozdulatod, szavad, / őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. / Elmémbe, mint fémbe a savak, / ösztöneimmel belemartalak, / te kedves, szép alak, / lényed ott minden lényeget kitölt.” Jászberényi azonban mint egyfajta anti-Ódát alkalmazza és vetíti fel a József-i megoldást, és váltja át az esztétikumot a nyerseség, majd a gonoszság megidézésébe (Kötés).
(2) A Világok arca: Baraka című film (rendezte Ron Fricke, 1992) révén a baraka szóra a világ talán nagyobb figyelmet fordított. A szó arab eredetű, jelentése áldás, életesszencia, létértelem, lélekkel telítettség, vagy spirituális lényeg. Jászberényi is alkalmazza ennek az összefüggését, a Baraka című versszöveg asszociációjával ezt a legbelsőbb lényeget, az életerőt és bölcsességet próbálja megmutatni, éppen a gesztusok sutasága, az emberi gyarlósághoz tartozó (bal)lépések mentén. Ron Fricke közreműködött a forgatókönyv és kinematográfiai munka révén a Koyaanisquatsi című film (rendezte Godfrey Reggio, 1982) készítésében is, amely ugyancsak a világ pusztulását mutatja be, de a társadalmak – és ezáltal az individualitás erőteljes és visszafordíthatatlan – deklinációja felől. Jászberényi egy saját, belső Koyaanisquatsit fogalmaz meg a kötetben, a letisztultsággal és az elmúlással illusztrálva önmagát, mint a filmben is lehulló, 1986 januárjában felrobbant Challenger űrhajó egyik még lángoló darabkáját.
(3) Jászberényi ábrázolása a következő kettősségnek, az ember-szék létpárhuzamának, szimbolikájának, metaforájának is megfelel, illusztrálja az én befelé épülő, lassan tárgyiasuló metamorfózisát: „Aki mozog, ellép, elgurul, felugrik vagy direkt felborul, az ellenkezik, és a szabadságába fekteti energiáit. Próbál elszakadni a vonzástól, dacolni, uralkodni a vonzás felett, ami mozdulatlanságra kényszeríti, majd elfárad, elengedi magát, lesüllyed a tó fenekére, ahogy az a sok műanyag kerti szék. Mert az a sok műanyag kerti szék mozdulatlanná szeretne válni a tó fenekén. Csak így részt venni a világban, ami körülvesz, így alkalmazkodni mozdulatlanul. Hagyni, hogy a gravitáció legyen az erősebb, hagyni, hogy mozdulatlanságba kényszerítse. Odaszorítsa a földhöz, a tó fenekéhez, egy konyhapadlóhoz, búzamező széléhez, fal tövéhez, vagy egy emberrel mozdulatlan üljön a kertben, hogy ne féljen többé, s ne féljen tőle se senki soha már.” Kollár-Klemencz László (2019): Mozdulatlanság. In: Kollár-Klemencz László (2019): A műanyag kerti székek élete. Budapest: Magvető, 157.
(4) A Jákob lajtorjája (eredetileg Jacob’s Ladder. Rendezte: Adrian Lyne, 1990) című film közvetít hasonló interszubjektivitást képzelt – egykor volt, valós vagy valóban a fantázia és az elme eredményeként létrejövő – figurát, az angyalt, amely kisgyermek alakjában látogatja, segíti és támogatja létrehozóját. A film zárójelenetében a főszereplő Jacob Singer veterán katona találkozik kisfiával, Gabe-bel, aki elvezeti őt a fénybe. Lyne érzékeltetésében mindez – és az egész film cselekménye – tulajdonképpen a vietnámi fronton a katonai kórházsátorban haldokló Jacob elméjének a képzettársítása, képzeletsora, mivel Jacob katonaként, a kórházsátorban hal meg. Jászberényi a saját szövegvitelében is hasonlóképpen mutatja fel kettősségként a látomás(osság) és a valóság kapcsolatát: az életben lévő vagy halott én visszaemlékezése, földön-járása, anyagi világba való szakadása vagy világból történő kiszakadása történik meg. A költő nyitva hagyja a teret ehhez az értelmezéshez. Az ábrázolt helikopter fényképe is a vietnámi háborút, illetve minden modernkori (a 20. század második felétől kialakuló) konfliktusokat is szimbolizálja. A költő saját, belső harca, mérgezése, csapdái és égése mind a történelmi események immanens leképezését mutatják be. Jászberényi verselése is hasonló előrehozást mutat a Lyne által bemutatott Jacob Singer-i életúttal: „Ó meghalok, csak hadd lássam / még egyszer az arcát […] Ó látnom kell, még ha ez a halált jelenti is, […]” (Életközepi válság). Jacob mosollyal az arcán hal meg. A film érzékelteti a viszontagságok utáni megállapodás, lelki béke elérését. Jászberényi kifejezi: „Tudom, barátom, rettentő borús vagy. / De álmot láttam, s írok, hogy elmondjam neked, / rólad beszélt és azt mondta az angyal, / azt, hogy vége van, az Isten dönti el.” (Kavafisz levele Tîrgu Mureşbe)
(5) Konsztantinosz Kavafisz (1863-1933) lírájára is asszociálni enged itt Jászberényi, amely közelebbről Kovács András Ferenc marosvásárhelyi költő Kavafisz-átiratait is magába foglalja. Kovács kötete Hazatérés Hellászból – Kaváfisz-átiratok címmel jelent meg (Budapest, Magvető, 2006). Jászberényi is alkalmaz egyfajta ön-átiratot, a képzeletbeli megszólításokkal (levelekkel, episztolaszerűen megformált megszólításokkal). Keresései, görögség-verseinek egyik pillére lehet a címben is jelzett hazatérés (megtérés, otthonra találás) gesztusa, lehetősége, amely az ént egy ponton túl más hazába („az idegenség az otthonod hazád”) vezeti, érkezteti meg.
Jászberényi Sándorról:
https://hu.wikipedia.org/…/J%C3%A1szber%C3%A9nyi_S%C3…
Hörcher Eszter művészettörténész, esztéta. Budapesten született és él. Tanulmányait a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán folytatta, majd ugyanitt az Irodalomtudományi Doktori Iskola abszolvált hallgatója lett. 2006 óta foglalkozik legfőképpen kortárs irodalommal, recenziók, kritikák, tanulmányok, esszék írásával. Összegyűjtött írásaiból kötet jelent meg 2023 novemberében, Tükröződések és kölcsönhatások címmel, a Veszprémi Művészetek Háza támogatásával. Jelenleg a budapesti Holokauszt Emlékközpont munkatársa. A Litera-Túra Művészeti Magazin rovatvezető szerkesztőjeként, kétheti rendszerességgel jelentkezik.
Illusztráció: A kötet borítója / Moly