Jónak lenni nem érdemes,
elveti lelkünket az isten,
az kedves, ki hinni cseles,
s kit imád, vallja róla – nincsen.
Üres hűlt ég mire tekintsen?
a semmi keresztre szegez,
meghalok fehér, tiszta ingben,
múltam sem lesz, ezért felez.
A sóhaj pőrén felszakad,
a vágy, a könny, a csönd hiába.
Leszek felesleges adat,
a mindenség viselt hiánya.
Szólhat ének, zenghet tiráda,
ki szabadul, az nem szabad,
kára, ha hiszi, jut szilárdra
mit fog, foglárként szétszalad.
Csalódni bűn, pedig muszáj,
menteget pap hadart imája,
a létezés rendre mutál.
A lelket megtartja cihája.
Nem valós, mi illene rája,
Ködben semmi távol dudál,
huppan a csönd, s tátogna szája.
csak úgy lenni, minden utál…
Fölkel a Nap, szívem köszön,
s tudom: önbecsapós ajándék.
Állok már a külső körön,
a halk idő lábamon átlép.
Rejtély: ágra bomlik az áttét?
én innen már el nem szököm,
kétrét megtréfál a kaján lét.
hitetve: majd csak költözöm…