Láttam sok oktalan szomorúságot,
arcomon folytak nevelőanyám
könnyei, mikor rám emelt husángot,
mert majdnem gyilkoltatott a magány.
Álltam hajnalban mohás tanyavégen,
gágogtak elszántan éhes libák,
Gyenge párában hold fakult az égen,
nap tolta rólam a csillag-szitát.
Dolog várt, nem épp gyermek-kötelesség:
összevágni frissen tépett csalánt;
két foltos tehénnek keresni kedvét,
hinteni eléjük, mit a gazda szánt.
Disznók moslékot ríttak és röfögtek,
s én úgy szerettem volna játszani,
csodálni, amint szétterül, a csöndet,
s mi voltam: csak gyereknek látszani.
Ösztökélt, hogy próbáljak messzi szökni,
égő tarlón fussak akárhova,
mint a szerencsés gyerekek, a többi,
hinni, hogy vár vagy kísér a csoda.
Iramodtam bukdácsoló határnak,
csábított forgolódó telt berek,
reméltem, kereshetnek, nem találnak,
s fájni elfelejt, amit szenvedek.
Mint lelenc, magam ura nem lehettem,
csak bérbe adott, kopasz kis cseléd.
Könnyel anyuka előtt térdepeltem,
ez bocsánatra sosem volt elég.
Szeretett, de élt ő is lét-szigorban,
munka nélkül nem pirult a kenyér.
Mindig hittem, fájdalmam már kihordtam,
sérelmem szívem mélyén elvetél.
Szégyellem, hogy nem tudok megnyugodni,
sajog, fáj a könyörtelen verés. –
Hol volt anyám hasában a buroknyi
béke: az a sok s hiányzó kevés?