Vegyük például a naivitást. Orromba
nyomódva vékony jelet hagy, és egyszerre
látok vele többet és kevesebbet.
Néha a homlokomra emelem, és elfelejtem,
hogy ott van, ilyenkor őrülten keresem
mindenhol, amíg be nem libben
a helységbe a múzsám, és rá nem
mutat, hogy miért nem tudja
megcsókolni a homlokomat.
Vagy ott van maga az ihlet. Ami valójában
sose az enyém, afféle közkincs, én mégis
folyton rohanok utána, de mikor már
csak pár méterre vagyok tőle, berregve
zárja ajtajait és kéken elsuhan. Ha ilyenkor
ott van az orromon a naivitás is, nagyobb
szomorúságot tükröz az arcom, sőt egészen
pocsolya-szerűvé válik, ahogy hosszan
kísérem tekintetemmel az elszalasztott ihletet.
És itt van a figyelem is. Órákig képes
vagyok a fülét szorongatni, és nézni,
hogy lebeg fölötte a gőz. A naivitásom
ilyenkor páralepte lesz, és én is ködben
ücsörgő vadásszá változom, kitágul az orr,
kihegyeződik a fül, és a figyelem porcelánfalán
a minták illatot eregetnek. Ez a pillanat,
amikor nem tudok írni, ellenben elkezdek
íródni.
Ijjas Tamás szerzői oldala: https://www.facebook.com/ijjas.tamas.oldala
©Bornai Tibor: A repülő ember