Terelgetsz engem.
Béklyóval, csipogóval, ostorral,
infúziós tűvel. Terelgetsz
csendesebb vizekhez. Éjjel vigyázol
a repülőgépre, hogy ne tűnjön velem el.
a semmiben. Hajnalban megcsípsz,
aztán belém rúgsz, hogy végre levegőt vegyek.
Szent kezeddel minden reggel kituszkolsz a fényre –
és látod, mégsem tudom, létezel-e.
Csendes vizekhez terelgetsz –
ámbár én a háborgó, nyílt tengert szeretem.
De ha vagyok, mindenhol ott lehetsz.
©Bornai Tibor: Múló pillanatok dübörgése