Mindennek eljön az ideje – tartja a mondás.
Úgy esett, hogy a szüleinktől ránk maradt vidéki ház könyveinek rendezgetése közben akadt kezembe Szabó Magda könyve, az Ókút, a következő beírással: Illés Irén brigádvezetőnek kiváló építőtábori munkájáért. Nagykőrös, 1970. július 10. Absolon Sarolta[1] Önkéntes Ifjúsági Építőtábor parancsnokság. Mint kiderült, a jogi egyetemre való felvételihez szerezhető plusz pontok motiválták nővéremet a személyétől egyébként idegen építőtáborban való részvételre, ahol szőlőkötözés volt a munka, amiben amúgy is nagy gyakorlata révén, valóban élenjáró tudott lenni. A Magvető kiadása 1970-re datálódik, vagyis, dicséretesen igazi kortárs irodalmat adtak a ’fürge diákok’[2] kezébe. Majdnem 50 év telt el mire ez a könyv előkerült, s ösztönös megérzéssel mellé, párhuzamos olvasmányul, a Jaffa Kiadó életmű sorozatában megjelent Szüret – összegyűjtött versek kötetét választottam.
Annak megállapítása, hogy Szabó Magda kiváló író, nem ennek a recenziónak a tárgya. Jómagam is, jóval korábban megtapasztaltam már, s nem is az életmű legnépszerűbb darabjai, az Abigél, vagy a Für Elise okán, hanem többek között, a legkedvesebbek szerinti sorrendben: Az őz, a Katalin utca, a Disznótor, a Megmaradt Szobotkának, a Freskó, a Mondják meg Zsófikának, Az ajtó – olvasmányélményei alapján. Az Ókút is magával ragadott. E könyv témája, az írónő gyermekkora, a kiindulásképpen megidézett tiltott játszóhelyhez, a gondosan letakart kapualj-mélyi ókúthoz hasonlóan, titkokkal teli, színes és érdekes. A szülei varázskörében nevelkedő kislányt körülvevő Debrecen világa és fantáziavilága fejezetről fejezetre egyre izgalmasabb, s a különös embereket, eseményeket elővarázsoló mesélő nagy kedvvel eleveníti fel ezeket. A korábbi olvasmányélmények alapján ebben nem is volt számomra semmi meglepő.
Hanem a versek!
A Szüret-et, amely Szabó Magda 23 és 31 éves kora között született versesköteteit fogja egybe, s amit szinte párhuzamosan az Ókút-tal, fejezetenként, azaz kötetenként haladva olvastam el, és amikor a záró, első közlésként közreadott versekig eljutottam, döbbenten tettem föl magamnak a kérdést: miért nem folytatódott ez a költői életmű a nyolc, szinte megszakítás nélkül egymást követő verseskötet után? Hiszen Szabó Magda az első pillanattól kezdve birtokában van minden, poeta doctus-t mutató eszköznek, ráadásul a képességek, készségek mellett kezdettől eredeti érzések, gondolatok és valódi költői szenvedély is jellemzik. Minden adott lett volna tehát ahhoz, hogy költőként is megkerülhetetlen életművet alkosson. Az az egyedi belső hang, amelynek intonációja némelykor összecseng ugyan előd-kortársakéval – Babits, Radnóti, Weöres említése nem hagyható ki – saját üzenetet hordoz, saját határait rajzolja meg, saját, érvényes világát építi fel.
És mégsem!
Miért, miért, miért?
Miért, hogy az 1949-ben költőként neki ítélt Baumgarten-díj, ami, mint ismeretes, még aznap visszavonásra is került és a 2000-ben neki ítélt Nemes Nagy Ágnes-díj között a Neszek címmel megjelent, 1954-58 közötti termést követő évtizedekből csak néhány ihletett és szép alkalmi vers ad hírt arról, hogy Szabó Magda jelentős költői életművet is hagyhatott volna maga után.
„…hallgat-e valóban,
aki csak nem beszél.” (Valóban)
A pályatársakkal – és itt az általa nagyra becsült pályatársak közül elsősorban a már megidézett Nemes Nagy Ágnesre gondolhatunk – való összevetés kudarcától félt talán?[4]
Alkatát, ambícióit és felkészültségét ismerve ez a lehetőség nem látszik valószínűnek.
A Holmi 1993/10-es számában a Parainesis, amit elmondtam volna Szobotka Virgilnek, aki majdnem megszületett, de a jó Rákosi emberbarát intézkedései hatására meggondolta felütéssel megfogalmazott intelmekben világosan beszél: „ismertem egy költőt, mint költő halott már, az írt egyszer verset a nemzedékéről, s valami olyannal jellemezte kapcsolódásukat: „mint hegymászóknak, egy kötél feszül a derekunkon.” [5] – idézi önmagát A fiatal költőknek című verséből. Vagy később: „az a halott költő, akire már céloztam azt írta „Nálunk hatalmasabb takácsok eresztik szálukat.” (idézet az azonos című költeményéből.) E két, szövegbe bújtatott vallomás pontos jelzés: a versírás abbahagyása tudatos elhatározás eredménye, fogalmazhatnánk úgy is, kicsit sarkosan, hogy az a ’halott költő’ öngyilkosság áldozata lett. Meglátásom szerint a harcostársként kezelt pályatársakkal való összevetés nemhogy nem játszik szerepet tettében, sőt a morális közösségvállalás sokkal inkább tetten érhető döntése meghozatalában.
Az íráshoz való viszony erkölcsisége, tudatossága a Parainesis visszatérő üzenete [6] : „…mesterséged csapda; … tanuld meg a szakmát; …a valódi tehetségek nemhogy elférnek egymás mellett az irodalom EKG-szalagjának jelzéseiben, de még örülnek is, hogy nincsenek egyedül a dicsőség steril levegőjében; …legyen baráti köröd; … nincs még olyan kelendő, kívánatos és jól értékesíthető áru, mint a becsületed, ne add el; … ha Magyarországot vállaltad istenfogadalmadul, külön hangsúllyal elismétlem előtted: ne vedd fel hiába az ő szent nevét; … Mögötted jó kutya üget, hallod a körme kopogását, úgy hívják: Kétely; … Vidd kételyt, és fütyülj, ha félsz. Irtózatos utad lesz. Gyönyörű utad. lesz. Annyiszor átkoztam meg, ahányszor felébredtem, a sajátomat, s miközben minden ébredéskor tudtam, ha mindazt előre tudom, ami bekövetkezik, újra csak elkezdeném.”
Szabó Magda, aki hol megértőn, hol könyörtelenül, egész életében az élethazugságok gyökereit és következményeit kutatta és írta, nem a félmegoldások embere. A gyávaság habitusától idegen. Nem számításból, új karrierépítés céljából dönt, amikor becsukja lelkében a költészet felé bármikor kinyitható ajtót, s ezzel egyidejűleg, odaláncolja magát a prózaírói gályapadhoz. Ez a döntése a mások számára akkor még láthatatlan Mű szolgálatába állítja egész lényét. Ír, mert ez a kényszer hajtja, mert mondani akarja mondandóit, vagy ha úgy tetszik, mesélni akar mindenáron. Első prózaírói megjelenése a költői jelenlét megszakadását követően majd tíz évvel későbbre datálódik, s e szűk évtized alatt írott munkáival szinte berobban az irodalmi életbe. Még közreadja 1954-58 között felgyülemlett verseit a Neszek kötetben, de az újrakezdett, mai kifejezéssel – újratervezett alkotói pálya prózai művei lehengerlő mennyiségben és minőségben kerülnek napvilágra. 1958: Mondják meg Zsófikának, Freskó, Bárány Boldizsár 1959: Sziget-kék, Az őz, Vörös Tinta 1960: Disznótor, Kígyómarás. Az, hogy munkái azonnal pozitív fogadtatásra találnak, természetes visszajelzése annak a minőségnek, amit képvisel.
Hatvanegy éves, amikor az állam 1978-ban Kossuth-díjjal ismeri el munkásságát, előtte-utána is sokszor kap elismerést, de valójában – talán még ma is, amikor századik születésnapja tiszteletére az irodalom múzeuma kiállítással hódol munkássága előtt – Szabó Magda máig az olvasók kedves írója és nem az irodalmi kánoné.[7] Sikerei nem karrier- állomások, hanem a mondandó kényszere alatt álló és az eszközeinek birtokában lévő író munkájának joggal elvárt visszajelzései, amelyek legfeljebb megerősítést jelenthettek – de a Mű ezek nélkül is íródott volna.
Vajon miért nem íródtak tovább a prózai munkák mellett a költemények is?
Szabó Magda költői énje önkéntes elfojtása mögött, s ez teóriám, pontos indíték húzódik. Önként vállalt hallgatás ez. Elnémulás. Visszavonja a hangját. Nem kíván többé részese lenni kora költői karának, sem a nyilvánosság, sem a titkos társaságok szintjén. A költő a próza műfajába emigrál.
Egyértelműen tudósít erről néhány, a publikált kötetekbe nem véletlenül – mert még a megtapasztaltnál (a Baumgarten díj elvesztése mellett állásvesztés, mellőzöttség, kizsigerelő munka, szegénység) is komolyabb marginalizálás és üldöztetés kockázatát jelentette volna megjelenésük – be nem szerkesztett vers, amely az összegyűjtött költemények zárlataként került a kötetbe.
Az Írószövetség felhívására
…”.Költők mi lesz, ha én is dalba kezdek,
és megbomlik a konszonáncia?
Mi lesz, Apollo magyar fiai,
gépolajjal kenetes, drága költők?
Megbüdösödik az ambrózia,
ha a kórusba én is beüvöltök,
s a Glória és Kyrie között,
míg torkotokból élő méz csorog,
az ájtatos dal kellős közepébe
igaz gégémmel belevinnyogok.
Válasz „Petőfinek”
Tisztelsz. Még dühömben is nevetek.
Hát akkor üsd le ellenségemet,
vállald, ahogy mi, a rántottlevest,
és vállald az iszonyú hallgatást!
Mit faggatsz: írok-é csak úgy… Dehogy!
Te csak ne tudd, ahogy nem tudja más,
hogy rám jöhet az enyészet, a téboly,
én gondoskodtam már a hagyatékról,
fiókomban a könyvbe zárt jelen,
s aki megfojtott, mind. Mind. Meztelen. …
Hol vagyunk már az egykori A fiatal költőknek szóló versben megmutatkozó, ambíciókkal fűtött, a háborút maga mögött hagyó nemzedék energiáitól. A mindennapokban megélt keserűség hangja ez. A személyi kultusz korában a hivatalosan elismert tollnokok felé dacos megvetéssel, a barát-kortársak felé mélyen megélt szolidaritással hozta meg a döntést: nem ír többet verset.
Részlet A madár fiaihoz – Újhold-beli barátaimnak verséből.
„Mégy, fürtös fák hajolnak lépteidre,
egy iskolás se tudja, hogy ki vagy.
Gyűlölt munkádhoz azonos ütemben
feszülsz másokkal, mint a gályarab.
Sovány vagy és nem alszol. Szúr belül
a szó, a Szó! mi íratlan marad,
motyogsz, hogy „száraz ágon hallgató
ajakkal…”
Ó madár! Ó madarak!
testvéreim, költők, kik nem beszéltek,
hogy buggyan fel e vers, akár a forrás!
Ó hallgatás, egyetlen fegyverem,
te messzebbre hangzol, mint a sikoltás.
Csak mostohánk ez ország, mostohánk,
tán meg sem érjük már, hogy a nevünket
úgy mondja ki, mint édesgyermekéét,…”
Szabó Magda, a költő, nem akar a keserűség hangján megszólalni, ezért néhány alkalmi, nekrológként tisztelgő kivételtől eltekintve, nem szólal meg többé. A soha el nem vesztett képességek ismeretében döbbenetes döntés. Nem az alkotói energiák kiapadása az ok, csak a forma változik, az elszántság megmarad: „fiókomban a könyvbe zárt jelen, s aki megfojtott, mind. Mind. Meztelen.” (Válasz Petőfinek).
A vers műfajában – alkata és habitusa – nem tette lehetővé számára a legkisebb félrenézés gesztusát sem. A prózában megírt történetekbe mélyebbre áshatta el, jobban elrejthette gondolatait a világról, elbeszélhette azon tapasztalatait, amelyeket már nagyon ifjan is látva látott, sorsokat mutathatott kortársainak, kortársai sorsát, ősei sorsát, s szétterítve, beleszőtte e sorok közé lírai énjének lényeglátását is, így üzenhetett a mának és a jövőnek. Nem utolsó sorban prózaíróként a személyiségét jellemző játékossággal, mesélőkedvvel, humorral is élni tudott, így a legkisebb vagy nagyobbacska gyerekeknek és a kamaszkorosztálynak is örömet szerezhetett. Az a vers, amit ő írt, kevesek, mondhatni, a kiválasztottak műfaja lett volna, a regény, az ifjúsági irodalom sokak megszólítására képes. Bizonyára ez a szempont is ösztönzőleg hatott egy sokoldalú tehetséggel és nagy műveltséggel felvértezett, gazdag fantáziájú irodalmárra, akinek ráadásul annyi mondandója volt, mint Szabó Magdának.
Költői önmagát tudatosan nem építette tovább, de soha nem tagadta meg. Ha egy-egy alkalom erre készteti, néhány alkalmi vers erejéig, a rá jellemző egyéni hang a korábbiakban megismert magas színvonalon mutatja meg magát (Emlékversek).
Háy János a kötet hátsó borítóján olyan költeményeket emel ki a gyűjteményből, mint a Szilfán halat, a Nálunk hatalmasabb takácsok, a Kivégzés, a Hajnal, háború után, vagy a Sírfelirat, majd hosszabban, elismerő sorokkal illeti az egész kötetnek címet adó elbeszélő költeményt, a Szüret-et.
Mielőtt ennek rövid méltatására kerülne sor, álljon itt néhány példa Szabó Magda költészetének intakt és erőteljes egyediségére.
Érik-e már a pillanat – teszi fel egy verse címében a kérdést, amelynek lezáró szakasza így szól:
Meddig állsz még,
meddig várod, hogy testemet
átdobjam, légtornász, naponta
feléd e szörnyű föld felett?
Ma még elkaptál. Tegnap is,
ha szálltam. Nő-e benned,
érik-e már a pillanat,
amely zuhanni enged?
Pilinszky János Trapéz és korlát – lezáró szakasza:
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elmerülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!
Szabó Magda kortárs rokona számomra nem Nemes Nagy Ágnes, hanem Pilinszky János és Weöres Sándor. Természetesen nem vitatható, hogy a velük való összevetésben költőként alulmarad. Annyi azonban bátran kijelenthető, hogy Szabó Magda versei pontosan kimunkált, a föld szagát és az ég illatát egyként magukban hordozó, érzéki képekben gazdag, figyelemre méltó költemények, amelyeket – későbbi prózaírói kibontakozásának mintegy előrejelzéseként – gyakran történetek elmesélésére alkalmas médiumként is használ.
Ennek egyik legszebb példája a Neszek kötet Pocsolya című verse.
…Egy gyöngebőrű, csillogó,
nyújtózkodó,
örökös lázban borzadó,
kerékforgásnyi tó,
egy cseppnyi, villanó,
sarló formájú és sekély,
vízből kovácsolt, élő pengeél,
amelynek metszése nyomán
elválik látszat és való.
… Azután, akár a hal, megperdülök,
és feldobom fejem,
s már ismét ott vagyok
a fényes felszínen,
vállam kiemelem,
hátam kiemelem,
és túlhágok a fénylő peremen.
S talppal egymásnak, egybeforrva,
rám villog a két ugyanaz:
s rezeg a pocsolya vizén
a káprázat meg az igaz.
Nem lehet nem gondolni itt Arany János Vojtina Ars-poetikája soraira:
„…Alant a zölden tiszta nagy folyam,
Mint egy smaragd tó bércek közt, olyan,
Meg nem legyinti szellő’ s fecske szárnya,
Csak mélyén lüktet forradalmas árja,[8] …
… Nem való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa”
A hazai táj, a debreceni, szigligeti, a vérmezői táj és emberek, az elvágyódásban is mélyen megélt hűség vörös fonálként van jelen az egész költői életműben. A Viteték a pusztába költeményben egy elképzelt disszidálást – amely, mint tudjuk, abban az időben évtizedes, örökös elhagyását jelentette a hazának – követő helyzetben Arany Jánost (a szobor, apádé) idézi meg.
„…Jó. Mondjuk: elmégy. És akkor mi lesz,
ha ott a más hegyek s völgyek között,
melyek megvédenek, de nem siratnak,
rádcsattan, rab, a csuklódra a honvágy,
s a le nem véshető emlékezés?”[9]
A költői életmű kétségtelenül legfontosabb, különösen kiemelkedő darabja a Szüret, ez a 10 énekből álló elbeszélő költemény, amely e műfaj feszes ritmusban, tartott rímképlettel, klasszikus formában írott XX. századi magyar mesterműve.[10]
A jelen időben kezdődő (Az idén hosszú volt az ősz.) mű az 1949-es Budapest, a szüretre készülő budai Sváb-hegy megidézésétől indul. A mindvégig egyes szám első személyben fogalmazó költő (…fáradt bokám, …vidéki a talpam, …megtorpan léptem) számára a szüretre készülődés hangulata idézi fel az öt évvel korábbi, 1944-es őszt. Az akkori helyszín, Debrecen és a várostól nem messze eső bihari szőlősbirtok, ahová az Ókút-ban is felbukkanó (Figurák fejezet) nagy-nagynénivel együtt menekül a közeledő front elől a műtétje után[11] lábadozó fiatal lány a szüleivel és a fő- és mellékszereplő emberekkel egyenértékű Ifi cicával.
Kevés szereplő, kevés helyszín, mégis eleven körkép a széthulló régi világ egy szeletéről, a háború mindent szétdúló embertelenségéről, s nem utolsó sorban a máig ható öncsalások nemzeti-szalagos, árvalányhajas hazugságairól.
Az ív az otthon, Debrecen elhagyásától, a menekülés szükségességének bizonytalanságától, majd a hiába megtett út, a biztonságot ígérő szőlőbirtok egyre veszélyeztetettebb volta miatti elhagyásán át, a háború sebeit viselő szétdúlt városba, Debrecenbe való visszatérés káoszáig vezet – nem érhet körbe, mert bezárulása a gyökeresen megváltozott helyzet miatt soha többé nem lehetséges.
Memento ez az apró megfigyelésekből összeálló elbeszélő költemény a háború ellen, a háborúhoz vezető és a háborúban való részvételt igenlő kisemberek sok-sok öncsalása, élethazugsága ellen. Figyelmeztetés, hogy amit távolról, helyeslőn, akár egyetlen szavazattal is jóváhagyunk, az közelre kerülve egyre veszedelmesebben fenyegeti, majd el is pusztíthatja azt a kis világot, amit valaha magunkénak éreztünk, aminek biztonságáról olyannyira meg vagyunk győződve, hogy nem is látjuk szükségesnek védelme érdekében lépni.
Mai napjainknak kötelező tananyaga Szabó Magda költői hagyatékának ez az ékköve.
Lehetne.
Ha nem néznénk félre most is, ha nem ringatnánk magunkat évszázados, túlélni segítő – és micsoda ellentmondás: sokszor segíteni is tudó! – árva leányok haját lengető illúzióinkba és öncsalásainkba.
De van-e más birtokunk a múltunkon és az illúzióinkon kívül valójában?
Miközben „nálunk hatalmasabb takácsok eresztik szálukat”.
_____________________________________________________
[1] Absolon Sarolta (1924-1945) Nagykörösön született és dolgozott köztisztviselőként, majd a II. világháború alatt Budapesten a Vörös Brigád nevű ellenálló csoport tagja volt. 1945. január 6-án a nyilasok elfogták, a Gestapo központjában kínvallatás után január 26-án végezték ki kilenc társával, a csoportot vezető Braun Évával együtt.
[2] „A nap tüze látod,/a fürge diákot/a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.” (Áprily Lajos: Március)
[3] Révai József kultuszminiszter utasítására nemcsak Szabó Magda, hanem Németh László elismerése is törlésre került, majd egy év múlva maga a díj is megszűnt.
[4] Szabó Magda Parainesis – részlet: „Én ott voltam a szobában, amikor Nemes Nagy Ágnes a nap felé fordította a cipőjét, amelynek alig volt talpa már, és baráti asszisztenciával dobozfedélből szigetelőt szabott magának, míg szép fiatal feje körül majdnem érzékelhetőek voltak a hozzá szelídült fénykörök”
[5] Mészöly Miklós Polcz Alaine-nek 313. levél 1967. augusztus 3 (?) részlet: „Tegnap este voltunk Szabó Magdáéknál. Bizony, kértem valami ennivalót is (nálam ritka ügy). Nagyon marasztaltak, későn jöttem haza – Ágnesékkel való viszonyukat panaszolták, ami végképp megromlott. Nem volt könnyű lavírozni az érzékenységek között- ráadásul nem is nagyon ismerem az ő barátságuk múltját. De látom, nagyon érintettek.” (A bilincs a szabadság legyen – Mészöly Miklós Polcz Alaine levelezése 1948-1997, Jelenkor 2017, Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az utószót írta Nagy Boglárka)
[6] A szerzőnek az eredeti sorrendet követő kiemelései.
[7] A hetvenes-nyolcvanas évek élő, továbbélő klasszikusai Illyés Gyula (1902-1983), Déry Tibor (1984-1977) és Örkény István (1912-1979) voltak, Szabó Magda nem tartozott közéjük. Hivatalos és hivatásos (irodalmárok általi) elismerése elsősorban a külföldről érkezett pozitív fogadtatás nyomán kezdett erősödni, valójában leginkább az elmúlt évtizedekben. Nem egyedi eset ez, elegendő Máraira vagy később Kertész Imrére utalni.
[8] „fecseg a felszín, hallgat a mély” – József Attila: A Dunánál
[9] Másik nagy idolját, Vörösmarty Mihályt A lepke logikája címmel írott nagy, revelatív tanulmányában guru-jaként aposztrofálja. A Szózatra utalva írja: „..magyarnak lenni feladatvállalás a nemzeti történelemben, egy imperativus és egy módhatározó közé rögzített parainesis elfogadása.”
[10] Háy János ezt az elbeszélő költeményt Arany János és Arany László munkáihoz, valamint Somlyó Zoltán Nyitott könyvéhez méltó színvonalúnak jellemzi. Távoli rokona jóval később, a szintén debreceni születésű Térey János Paulus című verses regénye.
[11] A műtét, az altatás és ébredés különös dokumentuma, a másvilágról érkezett üzenet a Bárány címmel írott vers a Szilfán halat kötetből.