Lélekoldó – Személyes olvasat
Norvégia. Hófödte hegycsúcsok, harsogó zöld erdők, meredek kiszögellések, sziklás táj. Kristálykék, jéghideg hegyi patakok, vízesések, tavak. Kell ennél több ahhoz, hogy négy napra magunk mögött hagyjuk a megszokott életünket? Csak barátok, csend, és a háborítatlan táj. A bakancsok alatt ropogó kövek zaja, a patakok sodrása és a csípős, hideg hegyi levegő. Egész napos gyaloglás a zord vidéken, távol a civilizációtól, amikor megfeledkezhetünk mindennapi gondjainkról.
A túra egy barátságtörténet, négy középkorú nő köré fonódik, akiknek bár nem is lehetne különbözőbb az aktuális élethelyzetük, a gyerekkorban szövődött barátságuk megszakíthatatlannak bizonyul. Liz választja ki az idei nyaralás helyszínét, és a többiek megrökönyödésére egy kellemes tengerpart helyett a norvég hegyek mellett dönt. Szeretné, ha a négyesfogatuk meghódítaná a Blafjellt úgy, ahogy azt még az iskolai évek alatt egyszer ketten eltervezték.
A városi kényelemhez szokott csapatnak nem csupán a vízhólyagokkal, a súlyos hátizsákokkal és a térerő hiányával kell megküzdenie, hanem a rájuk leselkedő veszélyekkel is. Eleve nem volt túl jó ötlet tapasztalat és felkészülés nélkül nekivágni az útnak, de természetesen minden sokkal rosszabbul alakul, mint ahogyan azt várták. Főképp az időjárás. Ráadásul négy védtelen nő egyedül a vadonban kiváló préda, valaki pedig mintha folyamatosan figyelné őket…
A négynapos, nehéz, meredek terepen vezető túra közben megismerjük a lányok életét, bonyolult kapcsolatrendszerét, és képet kapunk a norvég hegyvidékről is. Sok szemszögből, néhány oldalas váltásokkal bontakozik ki a történet, lassú sodrású drámával és néhány csavarral. A Blafjell-hegy a maga tekintélyt parancsoló magasságával baljós események tanúja: „Látott mindent, de nem mond el semmit.” Szenvtelen, érzelemmentes, néma. „A hegyek kegyetlenek tudnak lenni. Kíméletlenek. Nem törődnek vele, ki marad ott összetörve és vérben úszva. Nem érdekli őket sem az öröm, sem a könnyek. Ezért veszítik el magukat az emberek odakint. Ott nincs ítélkezés. A vadonban bárki lehetsz.”
Négyen azért mennek, hogy rátaláljanak valami igazira, valamire, ami hiányzik a mostani életükből. „Akarta ezt a túrát. Akarta a combja sajgását, a kimerültséget, a fizikai fáradtságot, az állóképességi próbát. Az elmúlt hónapokon a gyaloglás segítette át. A beragadt, pangó érzelmek ilyenkor felszabadultak, megindult az energia áramlása.” De vajon mit találnak, és mit veszítenek, mit áldoznak föl cserébe? A négynapos gyaloglás során euforikus pillanatok és nagy veszekedések követik egymást, elfojtott konfliktusok bukkannak felszínre, és az is kiderül, hogy mindegyik nő rejteget valamilyen kisebb-nagyobb titkot. Mennyit bír ki a barátság és képesek-e az életüket kockáztatni egymásért?
Miközben cipőjüket beszennyezi az eső és a hegyi por, ott vannak mindannyian a valódi, megküzdött testükkel a semmi közepén, feltört lábakkal, vérfoltos térdekkel, koszos körmökkel. És teljes lényükkel. Gyalogolnak napsütésben, szélben, ködben és esőben. Ki azért, hogy eljusson valahová, ki, hogy eljöjjön valahonnan. A küszködés és az öröm olyan mélyen összekapcsolódnak, hogy egyik nélkül nem is lehet megtapasztalni a másikat: „Ha a hegyek megtanították valamire Lizt, az az volt, hogy az utazás soha nem a csúcs eléréséről szól. Azért másztál fel – és mászol tovább –, hogy keresztülmenj a küzdelmen, és időnként pillantást vethess a valódi szépségre. Az érzésért, amit mászás közben megtapasztalsz.”
A szerző tanár, irodalomterapeuta, személyközpontú tanácsadó – saját oldala:
https://www.facebook.com/lelekoldomnagyemese
Kép: Lucy Clarke (https://www.lira.hu/hu/szerzo/lucy-clarke)