Itt vagyok hát újra a régi városban, ahol már minden másképpen van. Ahol már a beton és az aszfalt könyörtelen lávafolyamai borítják a régi utakat, a megüresedő csöndbe hulló házakat, mozdulatokat, érintéseket. Itt vagyok ebben a városban, idegen arcok, idegen emlékek között és idegen utakon bolyongok, keresve emlékeimet, melyektől idegen falak választanak el.
Hajszolom, űzöm magam az acéllabirintusban, és hallgatózom, remélve, hogy egy távoli hang kiált felém, egy távoli arc mosolyog rám.
A nagyapám.
Mit várok ettől a találkozástól, miért félek a viszontlátástól? Miért félek tőle, aki már kiválasztottként fekszik nehéz leheletű ágyán? Miért félek megpillantani arcát, megérinteni kezét, megölelni törékeny vállát? Miért mind e félelem?
Megtorpanva a kórház kapujában gyáván, futva menekülök. Bolyongok a város utcáin, de a remény visszavisz és vezet, végig a folyosókon, emeletről emeletre őt keresve.
És nevét rikoltom, és régi jeleket kiálltok a nehéz csendbe, a betegségbe, de ő hallgat. Nem hív, nem válaszol, nem jön elém. Csak vár. Vár rám némán, a folyosók, az emeletek mélyén, miközben az enyészet zuhan felé.
És a kanyaron túl már ott az ajtó, amely fehéren világít az ijesztő árnyak között, már ott a kilincs, melyet kezem megérint majd, már ott a küszöb, melyet lábam átlép, és már ott az ágy, melyen meglátom őt.
Még lassan, még remélve.
Előbb csak a hideg, fehér vasat, aztán az öreg lábakat, a repedezett, hosszú, fakó körmöket, aztán a vékony, inas, kék erű kezet, a nehezen emelkedő, bezúzott mellkast, s végül a fonnyadt arcot, melyben sötét, fekete kapuként ásít a száj.
Állok némán, mozdulatan. Nem szólok. Nem szakítom fel álompalástját, csak állok két befejezést váró mozdulat között és nézem őt, akitől reméltem, hogy emlékeimet idézi meg, titkokat, melyeket csak mi ismerünk.
A betegek – a társak – velem virrasztanak. Sötét szemük bevilágítja fehér arcukat. S már mennék, menekülnék, lábam már vinne el, ki a szobából, ki ebből a házból, ebből a városból.
De nem lehet.
Az öreg szeme nyitva, homályos tekintete rajtam pihen.
Megismer? Vagy hosszú fekete kabátom más emléket idéz? Más vendéget, látogatót vár? Erős karú, szűkszavú idegent, ki kedvesen hajol fölé, nem keresve, kutatva, mint én?
Mozdulatlanul állok nagyapám, a volt ember előtt, én, a mostani ember, és nincs mit mondanom. Csak hiábavaló szavak tolulnak ajkamra, melyek régi együttlétek pillanatát idéznék, amire ő már nem emlékszik.
Az ágy szélére ülve előveszem a narancsot.
Ahogy hámozni kezdem az öreg szeme már nem az arcomra néz. A kezemet figyeli, az ujjaimat, amit lefejtem a vastag héjat a sárga szirmokban kibomló gyümölcsről. Ajkai megnyílnak és a fogatlan ínyek mohón őrölni kezdik a szájába adott falatot, s miközben köhögve, fulladva küzd az erős rostokkal, hálásan pillant felém. De micsoda pillantás ez? Milyen állati, értelmét vesztett öröm, mellyel habzsolja, falja a narancsot?
S végül az utolsó kép:
Az öreg feje mélyen a párnába süpped, ősz haja szertehull, s a zárt szemű arcban újra
sötét, fekete kapuként ásít a száj.
(1980.)
(A Csendhatár című készülő kötetből.)
©Varga Ágota fotográfiája: Ablak