(Részlet a VI. fejezetből)
Húszas éveim vége felé lettem csak felnőtt, de ehhez el kellett hagynom az előző életemet. Sokáig elfelejtettem, honnan érkeztem, csak mentem előre, mintha valamilyen csoda várna rám a jövőben. Mások, az idegenek, a barátaim társasága és családja érdekesebb volt, mint a sajátom, hozzájuk akartam igazodni, nekik akartam megfelelni, gyökereimet eltemettem. Lehet, ha nem így teszek, kevésbé kanyargós, egyenesebb utam lett volna, de nem bánom, végig kellett mennem mindenen, csalódások során tanultam meg, mit jelentett a család az életemben. Ma már nem érdekelnek idegen emberek, helyzetek, távol kerültem attól, azoktól, akikhez évtizedekkel ezelőtt szenvedéllyel kötődtem, hiányukba félig belepusztultam.
Egyetemistaként nyíltan lázadtam anyu és a szabályai ellen. Szabad akartam lenni, és fájt, hogy nem bíznak bennem. Sose értem haza időben, hiába mondták, reggel fél ötkor kelnek, nem értettem meg, miért kell idegeskedni, tudok én magamra vigyázni. Messze laktunk, a villamos ritkán járt, a végállomástól még tíz percet kellett gyalogolni, annyi érdekes programom, barátom, ügyem volt, szabadulni akartam a középiskolában még elfogadott béklyóktól, hiszen elmúltam már tizennyolc éves. „Amíg a mi kenyerünket eszed, a mi szabályaink szerint kell élned. Kurva akarsz lenni?” Sokat vitatkoztam, nehezen tűrtem a merev szabályokat, sírtam, gyakran elvonultam duzzogni, magamban megfogadtam, amint el tudom tartani magamat, elmegyek. Egy ilyen vita során mondta anyu nekem, hogy kapjam vissza mindazt a rosszat, amit neki okoztam. Akkor még nem értettem, hogy ennél rosszabbat nem lehet kívánni senkinek, csak, amikor én is egyre jobban szorongva féltettem a lányomat. Nem korlátoztam a szabadságát, de nem is adtam valódi fogódzókat, hagytam, hogy elbotoljon, s ha elbotlott, fölsegítettem. Minden barátja előtt nyitva tartottam az ajtót, nem figyelmeztettem eléggé arra, hogy nem bízhat mindenkiben.
A kiművelésére próbáltam koncentrálni, az otthon biztonságára, és nem az elfogult szeretet megmutatására. Csak későn ismertem föl, mennyi mindent másként kellett volna tennem, többet biztatni és kevesebbet korholni, elégedetlenség helyett dicsérni, büszkének lenni rá, de mire mindezt megértettem, csak a bocsánatkérésig jutottam el. Azt hittem, így kell nevelni. Lázadtam anyu szigora ellen, de bennem élt tovább. Úgy hittem, elmenekültem előle, de egész életemben vittem magammal.
Illés Klára: Megtartó erő – Egy parasztcsalád vége
(Magvető Könyvkiadó / Tények és Tanúk, 2021)
©Varga Ágota fotográfiája: A semmiben