Az irigység volt az ősbűn, az eredendő bűn előtt sokkal, a világ teremtése utáni napokban már megvolt: Sámáél irigyelte az Urat, mert a hatnapos akció jól sikerült és minden testvére, valamint a Teremtő minden műve csak az Úr dicséretét zengte.
Igazán undorító! – gondolta Sámáél és aztán olyan jól föllázadt, hogy a végén még a nevétől is megfosztatott, azóta a Luciferre hallgat, s a teremtett világ legalsó bugyráig meg sem állt. Abból lett a… mi is? Ja, a pokol. Merthogy minden bűn ősanyja az irigység. Úgyhogy Sámáél lelkében (ha ugyan volt neki egyáltalán) Irigység-anyuci rengeteg kis apró démont eresztett ki a…, szóval hozott világra és ezek aztán irtózatos vastagra híztak és jól belakták ezt a sötét helyet (is).
De ezt a sztorit nem folytatom, ugyanis ez az archetipikus mitologéma még a szándékoltan ügyetlenkedve előadott iróniával sem állja meg a helyét – azt a látszatot kelti ugyanis, mintha az irigység és a belőle keletkezett többi bűn az embertől függetlenül jött volna a világra. Hát nem.
Az irigység az ember sajátja.
„Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.
Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,
S többet: mert még akkor a had és veszettség
Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.
Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
Az igazságtévő határkő és halom,
A másét bántani nem hagyó tilalom
Nem adott még okot annyi sok lármára,
Mert az elégség volt mindennek határa.”
(Csokonai Vitéz Mihály: Az estve – részlet)
Sok helyen olvasni, hogy az első határkő, az első tulajdonjegy, és az első birtokkaró óta van irigység. Valószínűleg nem igaz ez, bár ezek a tárgyak minden bizonnyal hatalmas lendületet adtak az irigység combosodásának.
Gondoljunk Ábelre és Káinra – ha már az ember előtti világ angyalainak sztoriját mesének hisszük. Már a történelem előtti ember is irigy volt: kinek az istene szebb, jobb, hatalmasabb, támogatóbb vagy épp ijesztőbb. És ha nem volt elég hatékony a képzelt barát, akkor uccu neki, segítsünk, hogy igaza legyen. Meg is volt az első háború, remek: a szomszéd törzs kiirtásával isteneiket is kiirtottuk, a sajátjaink nagyobb dicsőségére. Ez igen!
Ez a recept bevált: azóta is megy.
Ó, persze, sokat fejlődtünk!
Legföljebb néhány elavult szó helyére beiktattunk újabb szavakat – értékőrzés, hagyománytisztelet stb. – és akkor ugyanott vagyunk. Bunkósbot helyett jött a bronztőr, damaszkuszi acélkard, Little Boy, a Cár (1) – és így tovább, a fejlődésünk exponenciális ütemben gyorsul, mindig van ellenség (minő szerencse! – de ha nincs, majd gyártanak a propagandisták…). Mindig tudjuk valaki ellen hergelni az embereket. Mindig tudjuk saját magunkat valaki ellen hergelni és ehhez társakat toborozni.
Utána majd temetünk, nem érdekes.
Keserű ez így, ugye?
Ezt a „hét főbűn”-sorozatot Nádasdy Ádám egy versével kezdtem, ami az árulásról szólt. Nem nehéz belátni, hogy az árulás is az irigységből ered. Elárulom a korábbi barátot, munkatársat, családtagot – mert irigylem. Akkor is irigylem, ha az nem bántott – csak én gondoltam azt, hogy bánt. Akkor is irigylem, ha minden, amit elért az ő érdeme, nem lopta, nem rabolta, hanem megdolgozott érte – de úgy hiszem, engem is megilletne mindaz, ami neki van. Akkor is irigylem, ha istenadta tehetsége van valamihez, ami nekem nincs – ó hát persze, keressünk valami kifogást, valami jól hangzó rágalmat gyorsan, dobáljuk meg, csak ragad rá valami!
Nádasdy Ádám ezt szépen egy mondatban így összegzi:
„Az ember többnyire irigyli másban azt, amire ő maga nem képes.”
Aki irigy, az önmagát emészti. Égeti a lelkét, mert folyton a m á s i k r a gondol. Nem önmagára. Nem a saját értékeire. Nem gondol arra, hogy az idő telik. Sőt: eltelik, s a gyűlölködésre fordított energia és idő egyszer elfogy és vége lesz. Célba nem fog érni, mert az utálkozás céljáról mindez lepereg, mint viaszról az eső, az ő ideje és ereje azonban elfogy, lelke üres lesz és fekete, mint az elhagyott verem.
„Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs.”
(Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat)
Az irigynek vajon eszébe jut-e ez a mondat:
„Hiszen semmit sem hoztunk erre a világra, s nem is vihetünk el semmit.” (Tim I/6.)
…hogy akkor mit is irigylünk a másik embertől? Hogy az irigység a háború és a halál első lépcsője? A másik erkölcsi, anyagi és testi megsemmisítésének kezdete?
Szabó Lőrinc kiáltó kérdése, mint kürtszó harsan:
„Béke, mért vagy csak a halottaké a földben!”
Szabó Lőrinc: Kortársak
Még husz év, tiz, talán harminc, esetleg ötven,
de tán csak egy, vagy annyi se,
mindegy, végez velünk a betegség, az undor
vagy a véletlen fegyvere.
Még husz év, tiz, talán harminc, esetleg ötven,
és mind együtt leszünk s megbékülünk a földben.
Irigység s szeretet küzdött sirva bennünk;
s gyötörtük egymást szomorú
testvérharcban, (amely sokszor ma is olyan már,
mint egy szinpadi háború;)
irigység s szeretet küzködött sirva bennünk
s kapocs volt még az is, hogy ellenség lehettünk.
De hozzád mi közünk, titokzatos jövendő?
Ami különbség most akad
ember s ember között, sohsem olyan kegyetlen,
amilyen idegen te vagy!
A sirból mi közünk hozzád, örök jövendő?
Teneked, ami volt, mind semmi és egyenlő.
Az igazi haza az Időé, nem a Földé.
Az Időből halunk ki mind,
az Időből, amely hazák fölött hazánk lett
uj s nagyobb közösség szerint.
Az igazi haza az Időé, nem a Földé:
meghal az Egy Idő, de a Föld él örökké
s akár egy idegen planéta is lehetne,
ahogy tovább forog s viszi
hátán uj népeit, mig minket összerágnak
puha fekete fogai;
akár egy más világ csillaga is lehetne,
ugy száll majd, temetőnk, a tilos végtelenbe.
Még husz év, tiz, talán harminc, esetleg ötven;
s tetszik, nem tetszik, látni kell:
ellenségünkkel is közösebb sors köt össze,
mint azután majd bárkivel.
Még husz év, tiz, talán harminc, esetleg ötven;
– Béke, mért vagy csak a halottaké a földben!
(1) Little Boy: a hirosimai atombomba neve; Cár: a legnagyobb szovjet hidrogénbomba neve.
Kép: Az irigység helyett olykor féltékenységet vagy haragot is mondhatunk. Nem sajnáljuk a másikat.
Emögött alapvetően az az érzés húzódik meg: „Nem vagyok elég jó.” Vagy: „Isten nem akar jót velem.” Ha a másiknak több pénze van, vagy több tehetsége van, akkor azt kérdezed magadtól: „Miért ő és nem én?” (erzdioezese-wien.at)