Kicsit már meguntam
anyáim-nagyanyáim-dédanyáim titkait.
Nézzünk fel a férfiakra, hogy lenézhessük őket!
Fel-le, fel-le, fel-le, fel-le, fel-le, fel-le!
Én csak nézni szeretek.
Kislány koromban a szelek színét is láttam.
Az őszi bíborszél karjába vett,
a türkiz megrángatta a hajamat és a szoknyámat,
a sárkánypikkelyes szél augusztus végén támadt,
megtöltötte a testem forrósággal, magabiztossággal.
A szelek ma is a hőseim.
Nem hordanak kitüntetéseket.
Nincs fokozatuk, útlevelük, tekintélyük.
Ahogy nincs ruhájuk, nevük, címük.
Erejük van.
A szél megelevenít, akár az értelem.
Egyszer aztán feljutok egy óriási torony tetejére.
Mindig csak fel. Fel-fel-fel-fel-fel-fel-fel!
Megkapaszkodom a türkiz szél kezében.
Rátámaszkodom a bíbor szél erejére.
És zuhanás közben érzem, hogy az arany szél
megtölt boldogsággal és reménnyel.
Soha nem érek földet.
Még nem próbáltam. De.
Így lesz.
©Kiefer Béla fotográfiája