Volt olyan Karácsony, amikor meg kellett küzdenünk kettőnk vadonatúj ünnepéért, köszönjük, anyuka, a hívogatást, szívesen megyünk egy nappal később vagy két nappal később, de Szenteste nem, itthon szeretnénk lenni, kettesben, nem szomorú, inkább vidám, itt van velünk a baba is, akit várunk, teljes család vagyunk.
Volt olyan Karácsony, amikor alig bírtam kivárni a napokat, mert egy be nem vallott honoráriumból vettem két nyakba való, kicsi antik ezüstkeresztet, máskor két színarany sárgaréz gyertyatartót az esti imához, ikertárgyak, szinte vijjogtak rejtekhelyükön, mint egy tűzoltóautó, megrészegített, hogy micsoda kinccsel leptem meg magunkat, mint igazi családapa.
Volt olyan Karácsony, amikor a kórházból hazajövet a babát egyenesen a feldíszített fa alá tettük, a tesók énekelve jöttek be, gyermek született nékünk, fiú adatott nékünk, igaz, lány adatott, az elsőszülött Simon után öt lány jött, rám is kiabált az utcán, itt, Zsámbékon, egyik löttyent fejű koma: mi az, Janikám, félrehord a puska, nem jön össze még egy tökös, csak likas sikerül?
Volt olyan Karácsony, amikor a templomi pásztorjátékban mi voltunk a Szentcsalád, éppen volt kicsink, aki profin alakította Jézus szerepét, sírt, nevetett, bámészkodott, gügyögött, rugdalózott, szakasztott mint a pici Megváltó. Megtanultuk a szerepünket, Juli, a feleségem, hibátlanul végig is énekelte, de én kötött szövegek bemagolásával mindig is hadilábon álltam, a helyzet izgalmában elillantak a jó kis rigmusok, hogyha nékünk most helyet adnátok, kaputokon bébocsátanátok. Kivágtam a rezet azért, rímek voltak, szótagszám, tartalom stimmelt, de a végszóra várók nagy szemet meresztettek, a helyi közösség nem volt még érett az improvizatív színház vívmányainak befogadására.
Volt olyan Karácsony, amikor nagy izgalommal fabrikáltam kis zenélődobozokat, minden gyereknek egyet, feleségemnek még egyet, magam asztaloskodtam össze fából a skatulyákat, csapoltam, csiszoltam, fűrészeltem, ragasztottam, bőrből vágtam ki a fedél pántjait, egy boltban vettem cincogó kis masinákat, rögzítettem őket, a kurbli a dobozon kívül kunkorodott, minddel kész lettem, volt nagy öröm. Illetve Julié félbemaradt, mondtam neki, ő már nem gyerek, befejezem majd, sose fejeztem be, szégyellem azóta is.
Volt olyan Karácsony, amikor eltökéltem, hogy pontosan olyan zenélődobozt szerzek be Julinak, amilyet édesapja hozott annak idején Japánból. Egy csepp balerina forgolódott a tükörfelületen, és a hattyú halálát táncolta vagy ilyesmit, képe-mása pedig pontosan ugyanazokat a mozdulatokat végezte, vele szinkronban. Jelképes tárgy, a hároméves gyermek úgy érezte, addig nagyon is kedves és gyengéd apukája elhagyta őt, biztos ő ronthatott el valamit, amivel így eljátszotta a szeretetet. Hiszen apuka három hónapig vendégszerepelt a kicsi lány számára nagyon is absztrakt Japánban, három hónap egy háromévesnek beláthatatlan, három hónap, az mindörökké, az soha többé. És sikerült, végighívogattam az itthoni kiskereskedéseket, kerestem a dallamot, a figurát, és végül tényleg a tengeren túlról érkezett meg az a zenélő doboz, amelynek egy réges-régi sebet kellett gyógyítania.
Volt jó néhány olyan Karácsony, amikor üvöltöztem, miközben az éjszaka kellős közepén, hullafáradtan próbáltam befaragni a fát a tartójába, ezt nem hiszem el, a tetves mindenét, évekbe telt, míg rájöttem, hogy amúgy a fafaragást nagyon szeretem, attól fogva hoztam a kis vésőimet, és úgy ültem neki a feladatnak, mintha szobrot kellene létrehoznom, ügyködtem lelkesen, és béke volt.
Volt olyan Karácsony, amikorra kis füzeteket fabrikáltam a gyerkőcöknek, melyekben összeszedtem azokat az apró sztorikat, jeleneteket, melyek velük kapcsolatban élénken élnek bennem, melyek azt jelentik, milyen összetéveszthetetlenül fontos nekünk mindegyikük. Mikor aztán a nagyobbak elköltöztek itthonról, a szemetek közt láttam meg egyik-másik ilyen könyvecskét, fájt, nem mondom, de hát ez van, viszont azóta is ír szeretetlevelet Karácsonyra mindenki mindenkinek, és olvasáskor szem nem marad szárazon.
Volt olyan Karácsony, amikor nehéz szívvel be kellett jelenteni az öt gyereknek, hogy ajándék, hát az nem lesz, nagyon vacakul állunk, egyszerűen nem fér be, akárhogy nézzük is. Majd csinálunk apró meglepetéseket, szerény ünnepi lakomát, de vásárolt szuperségekről ne is álmodjanak. És Karácsony előtt egy héttel a postaládánkban landolt egy boríték, nem dicsekedtünk a nyomorúságunkkkal, a mai napig fogalmunk sincs ki tehette oda, ráírva a család neve, és hogy Boldog Karácsonyt. Negyvenezer forint volt benne, és az utolsó pillanatban végigvágtattam a boltokon, és lett ajándék, és lett nagy ámulat.
Volt olyan Karácsony, amikor tetőfokára hágott a készület, illatozott a mézeskalács, mártottuk a házi szaloncukrot, kevertük a tésztát az oplatka-ostyához, melyen Szenteste osztozunk majd, én viszont egyre csak szimatoltam. Mi ez a bűz, gyerekek? Mintha egy hiúz vagy egy görény csurizta volna körbe a szobát. De tényleg, mi ez? Mindenkire ráparancsoltam, cseréljen zoknit. Cseréltem én is. Semmi hatás. Aztán rájöttem, hogy a feldíszített fenyőnknek van ilyen penetráns húgyszaga. Nyilván valami állat rájárt a fenyőlerakatra. Hogy az a… Megpróbáltam levendulaillattal bespriccelni, ez csak rontott a helyzeten. Büdös is volt meg émelyítő is egyszerre. Megelégeltem a dolgot, lepakoltam a díszeket, a fácskát meg ahogy volt, kihajítottam az ablakon. Fogtam egy fűrészt, és a ropogós hóban nekivágytam a Nyakas-hegynek. Egy gazdátlan telken nekiestem egy fenyőcsemetének, miközben a zöldpárti tömegek hatalmas táblákkal tiltakoztak ellenem, és a fához bilincselték magukat. A környezetvédelmi minisztériumban egyre-másra iktatták az ellenem szóló feljelentéseket. Úgy jöttem le a hegyről, mint barbár lázadó, vonszolva magam után a kivérzett tetemet, melyt aztán hazaérve feldíszítettünk. Na jó, nem ilyen drámai a helyzet, szakértők szerint a fenyő invazív faj errefelé, irtani kellene. Mindenesetre lett új karácsonyfa. A lányok azt nehezményezték csak, hogy a habkarikák penetránsan levendula-ízűek.
Lackfi János szerzői oldala: https://www.facebook.com/lackfi
©Kiefer Béla fotográfiája – Pécs, Széchenyi tér