Játszótér mellé költöztél. Földszinti lakás, közel a hátsó lépcsőházhoz. Berendezés nélkül vetted bérbe. Kihasználatlan terek, átgondolatlan arányok, sötét zugok, a nappaliból viszont csodás a kilátás a parkra. Az ablak elé húztad az íróasztalt, a betűző napsugarak miatt sokszor vakon gépeltél. A falon Hermann Hesse portréja, néha ránézel, magad sem tudod, mit vársz tőle. Egyik reggel derekadra tekert törülközővel csörtettél ki a fürdőszobából, csúszkáló nedves talpaidon egyensúlyt keresve. A komódon heverő használt boríték hátuljára feljegyezted, amire zuhanyzás közben jöttél rá.
A magány titkos recept, ahol az ember megkapja a nélkülözhetetlen hozzávalókat, hogy újra önmaga lehessen. Katartikus tisztítótűz, ami kiégeti a testidegen részeket. Alkímiai folyamat, ahol a lélek megtisztul, és ólomból arannyá változik.
A polcon nyolcszázötvenhét könyv. Élvezted, hogy Joyce, Hemingway, Márquez, Eco, Mann, meg Baricco eszméinek társaságában éltél. Kitöltötték a hézagokat. Születésnapod volt. Dobostortát vettél, meg rozépezsgőt. A sütemény karamellizált tetejét ropogtattad, nyelveddel piszkáltad le a szájpadlásodra ragadt darabokat. Közben arra gondoltál, eljött a számvetés ideje. Összegezni addigi életed. Negyvenkettő voltál. És hová jutottál? Ugyanott tartottál, mint tizennyolc évesen. Három pár tornacipő, két bőröndnyi ruha, egy rahedli könyv. Semmi maradandó.
Mindig megúszásra játszottam, sosem küzdöttem igazán. Korán feladtam, kerültem a kihívásokat. Úgy alakítottam a kapcsolataimat, hogy szűk legyen a mozgásterem, vágyaim kielégítését folyton másoktól vártam. Nem változtattam a körülményeimen bármennyire nyomasztottak, mert nem hittem önmagam életrevalóságában. Féltem, bátortalan és gyáva voltam, de leginkább kényelmes. Élveztem, hogy olyan helyzetben létezhetek, amelyet egyedül képtelen lennék megteremteni.
A válásod előtt légüres tér alakult ki körülötted. Eltávolodtak tőled a barátaid, ismerőseid. Rettegtél a kapcsolatod elvesztésétől, hogy egyedül maradsz. Azt vártad, amit a kisgyerek kaphat a szüleitől – állandó figyelmet és odaadó gondoskodást. Éjszakánként felriadtál, gyorsan vert a szíved, nem kaptál levegőt. A hálószoba zsugorodni kezdett, elviselhetetlenül meleged lett, verejtékeztél. Felébresztetted a feleséged, fulladozva könyörögtél neki, hogy mentse meg az életed. Hajnalig sétáltatok a teraszon kézenfogva, kócosan és pizsamában, mint két szentimentális holdkóros.
A kapcsolatom a függőség jegyeit mutatta, tehetetlenül vergődtem a szélsőséges indulatok örvényében. Elfojtott érzelmeim feltolódva sorakoztak arra várva, hogy vádaskodásaim közepette törhessenek felszínre, de menekültem a vita elől, inkább feladtam önmagam és gyáván alárendelődtem. Minden eszközzel igyekeztem Szilvit benntartani a kapcsolatban, megcáfolhatatlan magyarázatokkal rendelkeztem arra nézve, hogy a házasságunkon miért nem változtathatunk, és milyen veszélyt jelentene egymásra nézve, ha szakítanánk.
Mielőtt megismerted a feleséged, minden este ittál, sok nővel volt dolgod, a könnyebb drogokat sem vetetted meg. Öt év kínlódás után találkoztál vele. A nejed szeretett, támogatott, figyelt rád. A szerelemből házasság lett, közös lakás, hitel, hétköznapi küzdelmek, értelmetlen viták. Aztán elszúrtad. Válás. Szétköltözés.
Teljesen kiégtem, egyszerűen nem bírtam tovább. Semmihez nem volt kedvem. Szerettem volna észrevétlenül elszivárogni leomlott életem romjai közül. Utáltam az előttem álló út minden egyes centiméterét. Úgy éreztem magam, mint a folyóba zuhant autó sofőrje, amikor észreveszi, hogy elkezd befolyni a hideg víz a jármű karosszériájába. Először csak a cipője ázik át, aztán a nadrágja, majd kihűlő teste remegni kezd a félelemtől. Amikor már csak a plafon felé tartott szája lóg ki a vízből, akkor tudja, hamarosan elérkezik a vég.
Elgondolkodtál, vajon miért alakult így az életed. Hét évig laktatok Budaörsön, a közös házatokban. Minden nyáron, külföldön üdültetek, Dublin volt a kedvencetek. Szép lassan kivérzett a sztoritok, nem maradt más csak félelem és lassan múló ragaszkodás. Eladtatok mindent, szétköltöztetek. Májusban visszatértél idősödő szüleidhez Terézvárosba. Hétvégenként külvárosi szórakozóhelyeken buliztál. Valamelyik lebuj vécéjében smároltál egy felnyírt hajú punk csajjal, szinte kitépte a nyelved a szádból, az éles fájdalomról eszedbe jutott a volt feleséged – ugyanolyan szenvedéllyel csókolt a lány, mint ő.
Amikor elesettnek éreztem magam, megbékéltem a sorsommal. A boldogtalanság – ahonnan folyton elvágyódtam – megnyugtatott. A bűnbánat rendszeresen visszajárt hozzám, akár a sziklához láncolt Prométheusz máját szaggató Ethon, úgy marcangolta szívem az elhagyatottság fájdalma. Sosem voltam az a küzdő típus, korán feladtam, az önsajnálat levegőtlen vackában kerestem hiábavaló menedéket. Amikor elesettnek és szerencsétlennek érezhettem magam, akkor megnyugodtam. A szomorúság jelentett boldogságot, a magány vált a társammá, a reménytelenség adott erőt az életben maradáshoz.
Leginkább olyan ölebre hasonlítottál, aki egész nap arra vár, hogy megdicsérjék, vakargassák, törődjenek vele. A jelenség hátterében a biztonságos kapcsolat kialakulásának gyermekkori sérülését látta a pszichológusod, akinek a kanapéján csukott szemmel feküdtél – a hangja mintha zubogó vízesésen keresztül jutott volna el hozzád, mondatai elmosódva visszhangoztak a fejedben. A lélekbúvár szerint a megoldást a személyiséged fejlődése jelentené, akkor képes lennél biztonságos énhatárok kiépítésére és egyenrangú párkapcsolat kialakítására. Semmit sem értettél az egészből.
Nem éreztem a határt közöttünk, önértékelésem, beállítottságom, tetteim mindig Szilvivel összefüggésben értékeltem, énképem kialakulásában meghatározó volt a véleménye. Hibáimért, sikertelenségeimért, betegségeimért, mindig őt hibáztattam magamban, de nem vállaltam a konfliktust, némán tűrtem. Amikor egyedül maradtam a lakásban, vagy nélküle mentem el otthonról, kiegyensúlyozott és nyugodt voltam, a társaságában viszont szorongtam és félelmek gyötörtek – állandóan várakozó, érzelmileg kielégítetlen állapotban sínylődtem. Irtóztam a kritikus megjegyzéseitől, hazugságokkal bástyáztam körbe magam, közben vágytam a szeretetére és az elismerésére.
Az autóban reggelenként bömböltetted a rock and rollt, dühöngve tomboltál rá a volán mögött. Tizennyolc évesen előrébb tartottál. Akkor még voltak terveid és álmaid, amelyek negyvenkétéves korodra elillantak. Egyetemi évfolyamtársaid saját ingatlanjaikban éltek kamasz gyerekeikkel. A hétvégéket vízparti nyaralójukban töltik, télen Karintiába utaznak síelni. Te meg albérletben laktál. Lepukkant, húszéves Hondával jártál. Elváltál. Esélyt sem láttál arra, hogy szóba álljon veled egy olyan nő, aki megdobogtatja a szíved.
Heteken keresztül hullattam a gyász könnyeit, amely nyomán az önsajnálat sűrű aljnövényzete burjánzott, a kétségbeesés táptalaján. Végül a medrüket elhagyó könnypatakok áradata elmosott mindent, a sötét érzések viharfelhői lassan eltűntek lelkemből, majd előbújtak a remény napsugarai, hogy melegségükkel elpárologtassák a félelmem. A végeláthatatlan hónapok óta tartó egyedüllét, jólnevelt udvariassággal segítette le rólam idejétmúlt szerepeim szép sorban, akár a figyelmes házigazda a hidegről érkező vendégeiről a télikabátot. Először megbarátkoztam a társtalansággal, majd megbékéltem önmagammal és a helyzetemmel, végül felhagytam a magányosság elleni szélmalomharccal. A költözés segített elfogadnom új állapotomat. Az elhagyatottság okozta űrt már nem egy újabb viszonnyal akartam betölteni, hanem a saját magammal való kapcsolatommal.
Egyedül élsz, de nem magányosan. Érzékeny vagy, de nem gyenge. Befogadó, de nem naiv. Jövőkép nélkül, határozottan haladsz előre az utadon. Egzisztencia helyett lelki béke. Érdekkapcsolatok helyett meghitt társulások. Zsíros bankszámla helyett gazdag érzelmi élet. Hagyod, hogy az élet áramlatai szelíden sodorjanak. Türelemmel elfogadod hiányosságaid, egyre jobban megérted önmagad. Már nem mások igényei és elvárásai köré építed tapintatos precizitással a valóságod, nem kérsz lábujjhegyen lopakodó lélekkel jóváhagyást környezetedtől, egyre kevésbé függsz másoktól.
Negyvennégy múltam. Kezdek bízni magamban, mégsem akarom erőből megoldani, józan észérvek nikkelborítású szerszámaival megszerelni az életem. Alárendelem magam a sors akaratának. Tudom, nem én irányítok. Kezdem elölről az egészet. Nem bánom. Mert boldog vagyok. Mert szeretem magam. Mert végre megérintik szívem a legapróbb pillanatok. Bármin elérzékenyülök, miközben erősnek érzem magam. Megértettem, hogy a magány is társas viszony, tulajdonképpen a legfontosabb kapcsolat.
©Orosz István grafikája