Egy parázsló estén
szemeim egy csillagban hagytam,
testemmel a sötétbe merültem,
majd zilálva leheltem ki imámat.
Kileheltem imámat az Istennek,
hátha visszakacsint, bolondosan,
netalán hátba vereget, s mond egy viccet.
Egy viccet, amin sírva nevetnék.
De egyelőre még csak magam vagyok,
magam vagyok és Ti, esti csillagok.
Mondjatok hát valamit, ha mertek,
ennek a kabátos szellemnek,
aki most vagyok.
Lepjetek meg, törjetek össze,
simogassatok, vagy rúgjatok belém.
Mindegy, úgyse tesztek semmit,
esti csillagok.
Csak rablók vagytok.
Szempárokat ejtetek rabul az égen,
s rabjaitokkal bámultok engem:
a kabátos szellemet ezen a parázsló estén.
Szemek vagytok, most már tudom,
Hát kacsintsatok!
Kacsintsatok, ha mertek!