Illatok és szagok terjengenek a levegőben. Illatok, amik elfedik a romlott dolgokat. Szagok, amik megkeserítik a jókat.
Pezsgővel a kezemben állok az estélyen, amit csak illemből fogok. Az estélyen, amit az egyik tehetős úr rendezett. Jane áll mellettem. Mint mindig, mindenben. A társasági beszélgetések és rosszmájú pletykák hangjai káosszá állnak össze. Mint a megvadult dzsungel a küszöbön álló katasztrófa előtt.
– Lord Greystoke, örülök, hogy ön is eljött. – A házigazda szívélyesen üdvözöl. A majmoktól megtanultam, ha rád vigyorognak valójában fenyegetésnek szánják. Nyájasan biccent Jane felé. – Lady Greystoke.
– Köszönjük a meghívást, Lord Fungam – mondja Jane.
Néhány méterre tőlem hallom, valaki a majomember szót használja lefitymálóan. Annak is érzem magam. Egy bazári majomnak. Egy ficsúr, azt mondja fintorral az arcán, vadember. Kibeszélnek a hátam mögött. Igazából mást is. A különbség annyi, velük ellentétben, én hallom őket.
Az estélyre mindenki parfümmel fújta be magát a képmutatás ellen.
Pezsgőt isznak a rosszízű megjegyzésekre.
Lord Fungam semmitmondó beszélgetésbe kezd velem. Látszik rajta, minden szavát meggondolja, nehogy túl bonyolultan fogalmazzon. Arcának izmai túljátszva adják elő szavait. Úgy gondolja, egyébként nem érteném, amit mond.
Miközben a szavait hallgatom, mintha újra a dzsungelben lennék. Újra otthon. Mintha egy papagáj szólítana. Rájövök, a szomszédos szobából jön a hang. Elnézést kérek a Lordtól. Otthagyom a pingvint, hogy megkeressem a papagájt.
A papagáj peckesen áll hintáján egy ketrecben. Mikor belépek, érdeklődéssel fordítja felém a fejét.
Egymás szemébe bámulunk.
Magamat látom benne.
A dzsungel gyermeke egy ketrecben, bohócokkal összezárva, hiába ő maga van színes felöltőben.
Azt mondja: – Ön a legnemesebb nemes.
Csivitelni kezdek neki. Nem azt akarom hallani, amit ura tanított neki, hogy mondjon.
Visszacsivitel.
Egyetértek vele.
Szivar illata csapja meg az orromat. Egy kopaszodó, szakállas fickó lép mellém.
– Jó estét, Lord Greystoke. Vagy hívjam inkább Tarzannak?
– Úgy szólít, ahogy gondolja – mondom.
– Éppen arra vagyok kíváncsi, hogy maga kinek is gondolja magát. Sigmund Freud vagyok – mondja. A kezét nyújtja felém. Kezet fogunk.
– Analizálni akar, doktor? – kérdezem.
– Én nem ezt a szót használnám, de érdekesnek tartom az ön lelkét. Egy ember, akit a majmok neveltek.
– Angliában is sok gyermeket majmok nevelnek – mondom. Freud elneveti magát.
– Nem akarom kielemezni, Lord Tarzan. De azért egy kérdésem lenne. Ön miről álmodik?
Álmomban egy sötét helyen vagyok. Mindent füst leng be. Eltakarják az eget. Hiénák járják az utcákat. Tornyokban laknak, amik kőből épültek. Addig űzik egymást, míg el nem hullanak, hogy aztán felzabálják a húsukat. És ott vagyok én is. Négy fal közé zárva egy szűk teremben. Kényszerzubbony van rajtam, amit szabók szabtak a méretemre. Nem hallom a dzsungelt. És a dzsungel sem hall engem.
Felriadok.
A nap kis foltokban tűz át a fa lombjain. A levelek simogatják a bőrömet. És a dzsungel azt búgja nekem, jó reggelt. Ahogy anyám tenné, ha vele nőttem volna fel.
Nkima mellém ugrik. Feldúlt. Valaki megint kipécézte magának.
Folyton azt hiszi, bántani akarják a nagyobb állatok.
– Megint csak beképzeled magadnak – mondom. Megsimogatom a fejét.
Megragadom az egyik liánt. Átlendülök a következő fára. Majd a következőre. A nagyvárosokban az emberek kávét isznak reggelente. Én így tisztítom ki a fejemet.
Önfeledten üvöltök, ahogy fáról fára hintázok.
Majom barátom Nkima magabiztosan ugrál mellettem. A közelemben néha túlságosan is azzá válik. Tudja, hogy én mindig megvédem.
De az embernek, ha lehetősége van rá, segítenie kell a kiszolgáltatottabbakat.
A távolból Jad-bal-ja üvöltését hallom. Nekem jelez. A hang felé veszem az irányt.
Hamarosan odaérünk. Leugrok oroszlán társam mellé. Vészjóslóan morog. Megsimogatom a sörényét. Ő mancsával az én sörényemet.
Mielőtt mutatná az irányt, már tudom, miért hívott ide.
Dögbűzt érzek a fák alatt.
De nem állatét.
Odamegyek a holttesthez.
A feketebörű férfi teljesen széttépve. Oly módon, ahogy csak a legfelbőszültebb vadállatok eshetnek neki valakinek. Testéből több helyen darabokat haraptak ki. Arcából is, hogy szinte felismerhetetlen, ki volt az illető.
A harapásnyomokból egyelőre nem tudom, milyen vadállat tehette, de tudom, ki volt a férfi. B’Malli. A Kantu törzs törzsfője.
Táboruk innen meglehetősen messze van, de tudom a pontos helyét. Volt már dolgom velük. B’Malli is többször vendégül látott.
Érdekes nyelvük van.
A kívülállók hajlamosak az ittenieket primitívnek nevezni, holott szavaiknak több árnyalt jelentése van, mint például az angolnak.
Mondjuk ők a mangani nyelvet, a majmok nyelvét, akik neveltek, nem is tartják beszédnek. Csak ordítozásának. Holott ezek a hangok ugyanúgy mondatokká állnak össze. És mint minden nyelvben a hangsúly és a hanghordozás ezerféle jelentést társít mellé.
Ráadásul minden majom ugyanezt a nyelvet beszéli, így a világ minden táján megértik egymást. Vajon, ha az emberek is mindenhol egy nyelvet beszélnének, kevesebb lenne a háború, a pusztítás, a konfliktus? Vagy a kommunikáció zavarai nem a nyelvtől függnek, hanem a mentalitástól?
Kerchak jut eszembe. A mangani, aki zsarnokian és őrült hangulatingadozásaiban terrorizálta népét.
Kerchak, aki megölette szüleimet.
Kerchak, a majom zsarnok, akit én öltem meg.
Talán igaza volt annak a Charles Darwin nevű férfinak az emberek és a majmok rokonságáról.
A karomba veszem B’Malli holttestét. Elindulok a kantuk tábora felé. Estére talán odaérhetek. Nkima és Jad-bal-ja hűségesen követnek.
Nima és Jasper odabújnak hozzám. A reggeli újságot olvasom. Nima az ölembe ugrik. Dorombolni kezd. Jasper a lábamhoz fekszik. Vidáman vakkant egyet.
– Láttam, hogy beszéltél Sigmund Freuddal – mondja Jane. Elém rakja a tükörtojást szalonnával. Még mindig nehéz megszoknom, hogy nem nyersen eszem ezeket. Teát tölt. Illata és a víz csobogása egy másik erős nőt juttat eszembe valahol Afrikában.
– Érdekes fickó – mondom.
– Ő nyilván ugyanezt gondolja rólad, John. – Nevet. Ez az a nevetés, ami néhány évvel ezelőtt odacsalt egy fiatal, amerikai lányhoz a dzsungel peremén. – És mit mondott?
– Csak azt kérdezte, miről álmodom?
– És mit mondtál? – kérdezi.
– Azt, hogy én nem álmodom semmiről. Megvalósítom őket.
Jane felhúzott szemöldökkel néz rám.
– Tudom, hogy nem ezt kérdezte – mondom.
– Én nem is azért nézek rád így – mondja. – Jut eszembe, öltözz fel. Hamarosan vendégünk lesz.
– Kicsoda? – kérdezem.
– Egy Jason Stormier nevű úr. Azt mondja, egy üzleti ajánlata van számodra.
– Tudod, hogy engem nem érdekel az üzlet – mondom.
– Tudom. Ezért hívtam el Charlest is. De te rendelkezel a Greystoke vagyon felett. Ott kell lenned.
Charles Goodfreed egyike a jó embereknek. A Clayton család könyvelője volt már apám idejében is. Akkoriban kezdte a szakmát. Charles árvaként nőtt fel. Nem volt semmi esélye, hogy kitörjön, ám éles eszével hamar kitűnt a többiek közül.
Még gyerek volt, mikor összefutott apámmal. Szó szerint. És ellopta a zsebóráját.
Apám az utcán találta meg. Egy pékség mögötti bűzös sikátorban, ahol lakott.
Azonnal felfigyelt éles eszére. Talán megsajnálta. Talán az volt az oka, előtte néhány héttel anyám elvetélt a meg nem született bátyámmal, de szárnyai alá vette az ifjú Charles-t. Kitanítatta, így hamarosan a legjobb és legbecsületesebb könyvelő vált belőle.
Lelkét a mai napig bűntudata terheli, amiért gyerekként másoktól lopott. Munkájával próbálja törleszteni adósságát.
Jason Stormier egy óra múlva érkezik. A dolgozószobámban fogadom Charles-al, Nimával és Jasperrel.
Különös kemikáliák egyvelege árad róla. Vegyületek, amiket a szövéshez és a ruhák készítéséhez használnak. Vegyületek, amik csípik az orromat.
Fején cilinder. Szakálla, mint egy kecskéé. Szeme, mint egy hiénáé. Hangja, mint egy kígyóé.
– Mr. Clayton, üdvözlöm. – A kezét nyújtja felém. – Stormier. Jason Stormier.
Kezet fogok vele. Keze nyúlós és hideg, mint egy cápa bőre.
Az angoljából és a szóhasználatából azonnal leesik, nem brit. Amerikai.
– Miben segíthetek, Mr. Stormier? – kérdezem.
Valahol az utcán, egy sikátorban, egy kóbor macska nyavít fel. Egy kutya hörög.
– Egy ajánlatom van maga számára, Mr. Clayton. Tudja, nemrégiben nyitottam egy szövő üzemet a városban. Nagyban gondolkozom. Divatos áruk tömegével. Akinek van ízlése mind az én ruháimat fogja hordani. Talán már látta is a hirdetéseimet az újságban.
Szünetet tart, várja, hogy reagáljak. De nem reagálok. Pedig láttam a mai újságban is. Már ott sem tetszett a hirdetés. A szövegben az áll, igényes áruk, igényes hölgyeknek és uraknak, nagy választékban. Jó a nyelvérzékem. A valódi jelentését olvastam. Olcsón előállítható tucatáruk, vagyonokért. A hölgyek és urak, akik igényesnek akarnak tetszelegni a többiek előtt, úgyis megveszik. És még engem neveznek primitívnek.
– No de mindegy, majd küldök egy példányt a legfrissebb számból, hogy lássa – mondja. Rávigyorgok. Egy majom, ha vigyorog… – Szóval akkor a tárgyra térnék. Terjeszkedni akarok. Az üzemem a maga egyik birtokának a közelében van. Megvenném azt a birtokot. Persze jó pénzért.
– Nem eladó – mondom.
– Még nem is hallotta az ajánlatomat.
– A Greystoke birtokok nem eladók – mondom.
– Azért gondolja át, Mr. Clayton. Ha meggondolná magát, keressen fel.
Miután távozik, Charles-hoz fordulok.
– Van hozzáfűznivalód?
– Én sem bízok benne – mondja.
– Hölgyem? Uram?
Nima felborzolt szőrével visít egyet. Jasper idegesen ugat egyet.
– Akkor egy nyelvet beszélünk – mondom.
A nyitott ablakon át hallom, Stormier azt mondja a kocsisának:
– Ez az istenverte majomember nem akarja eladni az átokverte földjét. Szerintem azt se tudja, mire való a pénz. A birtok meg biztos arra kell neki, hogy ott toszhassa valagba az állatait. Nyomorult vadember.
Már alkonyodik mire a Kantu táborhoz érek B’Malli porhüvelyével. Jad-bal-ját hátrahagytam, csak riadalmat keltene a törzsben.
A tábor közepén már meggyújtották a máglyát éjszakára. Vagy talán B’Malli emlékére. Füst száll fel belőle. A holttest körül legyek szálldosnak.
Az egyik fiú meglát. A nevemet kezdi kiabálni, felém mutogat.
A törzs tagjai elém jönnek. Élükön B’Malli öccse, T’Malli. Testét már a törzsfők festése fedi. Átvette bátyja helyét. Mellette a kantuk sámánja, B’Trok.
– Tarzan, hát megtaláltad szeretett bátyám és törzsfőnk maradványait?
Bólintok T’Mallinak.
– Sajnálom, hogy ilyen gyász miatt kell újra látnom titeket, és látnom őt. Tiszteltem a bátyádat. Bölcs vezető volt.
Először megkötözve jártam a Kantu táborban. A kantuk nem láttak még fehér embert. Azt hitték, egyike vagyok a démonaiknak. Hitük szerint a fehérek csak bajt hoznak Dzsungelapára és gyermekeire. Kővé vált csillagokkal, hamis szavakkal tévelyítik el őket. Mennydörgő botokkal osztanak halált. Testük annyira fertelmes hogy rongyokkal takarják el, arcukat is szőr mögé rejtik. A kantu férfiak mindig simára borotválják arcukat. Azt mindenféle ördögi lény fészkének tartják. Ha a tetveket nézzük, igazuk van.
Nos, akkoriban is csak leopárd ágyékkötőm volt rajtam, viszont arcomat szakáll fedte. Nem ismertem még a borotválkozás szokását.
A kantuk élve akartak elégetni, ám B’Malli a szemembe nézett. Látta, ha bőrünk színe nem is egyezik, de szemünk ugyanazon fajta lélek tükre.
Nem sokkal később, mikor már értettem a nyelvüket, sokat beszélgettünk.
Egy nagyobb törzstől vándoroltak el. Két emberöltővel ezelőtt. Hitük akkoriban alakult ki. Egyik prófétájuk írta vallásuk énekeit.
Akkoriban már találkoztam kívülállókkal a dzsungelben. És ugyan nem mondtam neki, de bizonyosra vettem, prófétájuk talán gyarmatosítókkal való találkozásuk történetéből formált vallást.
Talán minden vallás hasonló alapokon nyugszik.
Én is elmeséltem neki a történetemet.
Lánya is ott volt velünk.
Erős lány volt. Tekintete értelemtől csillogott. Szóvá tette, ha valamivel nem értett egyet, de mivel nem férfi volt, nem volt szava. Apja szerette, de hallgatni nem hallgatott rá.
B’Malli borotváltatta le először a szakállamat. Majd ő tanított meg rá, hogyan kell, amit ugyan nem vallási, de praktikussági okból a mai napig csinálok.
– Légy a vendégünk, Tarzan, míg búcsúztató szertartásunk tart – mondja B’Trok. T’Malli arca megrándul. Látom, hogy B’Trok szinte észrevétlenül megérinti a karját.
– Így van Tarzan. Bátyám testvéreként szeretett téged is, itt a helyed köztünk – mondja T’Malli.
Rám vigyorog. Egy majom, ha vigyorog…
Rám villantja fogait.
Már tudom, milyen felbőszült vadállat ölte meg a bátyját.
Átadom B’Malli holttestét a népének. Lánya, B’Mallu lép mellém.
– Tarzan, légy vendégem a sátramban itt tartózkodásod idejére – mondja.
Bólintok. Tekintetéből látom, tudja, amit már én is tudok. De mivel nő, senki nem hallgatna a szavára.
A sátorban B’Mallu teát tölt nekem. Illata örökre emlékeimben marad.
– Tudom, hogy T’Malli tette, de nem tehetek semmit – mondja.
– Apád a barátom volt. A végére járok a dolognak – mondom. Eltökélten rám tekint.
– Köszönöm, Tarzan.
Az éjszakában ordítás harsan fel. Egy férfié és egy nőé egyszerre. Ugyan a törzsben a nőknek nincs szavuk, de összetartozónak veszik magukat a párok egymással. Ha a nő szül, a férfi heréjére egy madzagot kötnek a sátron kívül, aminek a vége a szülő nő kezében van. Ha a nőnek fájdalmai vannak, a férfinak is. Talán a keresztény házaspároknál nem gondolják ennyire komolyan a jóban, rosszban fogadalmát.
B’Malli meghalt. És az öccse ölte meg.
Egy férfi és egy nő ordít. A világrajövetel fájdalma.
Holnap felelősségre vonom T’Mallit. Igazságot teszek B’Mallinak.
A szülök ordítása elhal. Egy újszülött sírása kel életre.
A piac utcájában sétálok Jane-nel. Kalapot akar venni. A dzsungelben legalább van értelme ezeknek a kaotikus hangoknak. Itt árusok próbálják meggyőzni a vevőket, hogy megvegyék, ami nem is kell nekik. És meg is veszik.
Látom egy táblán, az egyik árus az ár fölé kiírta áthúzva ennyiből, ennyi lett az ár. Az összeg maradt, csak fölé írta, miből lett „leárazva”. És a népek jobban veszik. Pedig tegnap is ennyibe került, csak nem volt felette az áthúzott hamis üzenet.
– Szerinted ez jól áll, John? – kérdezi Jane, miközben fejére teszi a kalapot. Meztelenül jobban szeretem, ahogy magamat is, de azt mondom, tökéletes.
Annak a szivarnak az illata csapja meg az orromat.
Sigmund Freud újra mellém lép.
– Ön követ engem, doktor? – kérdezem.
– Ha követném, úgyis tudná, nemde, Lord Tarzan? De örülök, hogy összefutottunk.
Csak a szeme sarkából néz rám, de ismerem ezt a tekintetet. Én is így szoktam nézni, ha felmérem a helyzetet.
– Nem érzi jól magát itt, igaz? – kérdezi. Mosolyog. Nem úgy, mint a majmok szoktak.
– Nem igazán – mondom neki. Közben kezet csókol Jane-nek.
– Tudja, vannak a kaméleonok – mondja –, idomulnak a környezetükhöz, de bármilyen színt is mutatnak, belül ugyanaz a szív dobog bennük.
– Ezt most miért mondja? – kérdezem.
– Csak állatos hasonlattal akartam élni – mondja. – Mi tesz minket azzá, akik vagyunk? Ahová születtünk? A nevelésünk? Az, amilyen a természetünk, vagy ahogyan viselkedünk? Ön most John Clayton, Greystoke lordja, de ott van Tarzan is, aki a dzsungel ura. Nem tudom a választ. Csak kérdezem. Ki is ön valójában? Vagy talán mindkettő?
– Ön mégis csak analizálni akar engem, doktor – mondom.
– Mindenki próbálja a másikat feltérképezni, ez az emberi természet. Persze sokszor téves információkra jutunk. Sokszor véleményt alkotunk másokról, anélkül, hogy megismernénk. Én beszélgetni próbálok önnel, hogy valóban megismerjem. És higgye el, ez nem szakmai kíváncsiság. Engem, mint embert érdekel.
A törzsek sámánjai jutnak róla eszembe. Hasonló dolgokról beszéltek ők is. Az jut eszembe, a vallás is csak pszichológia?
– Akkor talán nem itt kellene beszélgetnünk – mondom. Nevetek. Kedvelem a fickót. – A piac világában nem léteznek barátságok. Legalábbis ezt mondják.
– És ön egyetért ezzel?
– Attól, hogy én másképp gondolnám, mások nem. És így hasztalan a dolog.
– Minden változás egy emberrel kezdődik – mondja.
– Van, ami ellen kár harcolni.
– Ezt pont ön mondja, aki tigriseket, és ha lehet hinni a pletykáknak, dinoszauruszokat győzött le?
Egy kislány véletlenül nekem szalad. Ismerős szag csapja meg az orromat. Szag, ami csípi. Vegyületek keveréke, amit a szövéshez használnak. És Stormier gonoszságával társul.
– Elnézést, uram – mondja a lány. Tovább fut. Nyakán egy heget látok. Mintha egy ostor nyoma lenne. Ökölbe szorítom a kezemet, hogy ne törjön ki belőlem a harci ordítás.
Ez csak egy megérzés, de az ösztönöm soha nem csalt.
Jane a vállamra teszi a kezét: – Menj – mondja. Ismer. Látta rajtam ezt sokszor. Még otthon a dzsungelben. Most itthon vagyok. Itt a vadállatok emberbőrbe bújtak.
Csókot adok Jane-nek, elnézést kérek a doktortól.
Az embertömegen át nem tudnám utolérni a lányt. Egy sikátorba rohanok. Ledobom a zakómat, a kalapomat és a cipőmet.
A fenébe John Claytonnal, Greystoke lordjával.
Az csak egy név és egy cím.
Dolgok, amik születésem jogán járnak, de soha nem küzdöttem meg értük.
Én Tarzan vagyok. Ha kell, a betondzsungel ura.
Felmászok az épület tetejére. A levegőbe szimatolok. Megérzem az illatok és a szagok keverékét. A kislány jóságának illatát, amit Stormier gonoszságának szaga gyűr maga alá.
Tetőkön át rohanok. Egyikről a másikra ugrom. A szmog csapkodja az arcomat, akár a levelek a dzsungelben. Nem hallom a vadon hangját, de hallom a vadakét. A férfiét, aki a nőt futtatja az utcákon, akit éppen megüt. Egy művelt férfit, aki éppen egy négert rugdos, mert véletlenül leejtette a küldeményt, amit a ficsúr meg sem tudna emelni. A fiú nyögését, akin a nevelőapja tesz erőszakot, míg az anyja a földeken dolgozik.
Mennyi fájdalom. Mennyi erőszak.
Egy ember tehet ennyi dolog ellen bármit is?
Én vagyok a kibaszott Tarzan.
De én is csak egy ember vagyok, hiába állatok neveltek.
Szagot fogtam. Most más nem terelheti el a figyelmemet. Először ezzel foglalkozom.
Minden nagy változás lépésről-lépésre halad.
– Minden változás egy emberrel kezdődik – mondta Freud.
Egy tető szélén állok, akár egy mangani. Míg velük nőttem fel, én is úgy jártam, mint ők. Így ízületeim a kezemben eldeformálódtak, de erősebbek lettek.
A lány bemegy egy üzembe. Nem is kérdés kié.
Átlendülök az épület tetejére.
Az ablakhoz lógatom magam. Fejjel lefelé. Mintha a világ a feje tetejére állt volna.
Az üzemben kisgyerekek dolgoznak a szövőgépeken.
A mai írók romantikusan fogalmaznak a gyermekmunkásokról, de amit látok, abban nincs semmi romantika.
Gyerekeket látok, akik már most felnőttebbek, mint kéne lenniük. Felnőttebbek, mint az urak és a hölgyek a szalonokban, akiknek az a legnagyobb bajuk, hogy túl buborékos a pezsgő.
Újra kiengedném ordításomat, de ez nem a dzsungel.
A dzsungel kegyetlen, de igazságos. Nem tesz különbséget, fajban, nemben, rangban, bőrszínben, vagyonban, csak az számít mennyire vagy tehetséges, hogy túléld.
– De a dzsungel nem tesz különbséget abban sem, hogy jó vagy-e vagy rossz. És az elesettebbek ott is elhullanak – mondta Jane, mikor erről beszélgettünk.
Igazat adtam neki.
– De az állatok soha nem érdekből cselekednek. Van egy természetük. Azt követik. Még a vadállatok is. Nincs választásuk. De az emberek választhatnak, hogyan viselkedjenek, hogyan bánjanak másokkal – mondtam.
Az egyik munkavezető egy ostorral csap rá az egyik kisfiúra.
Egy párduc látványa nem rémít meg, de ettől összerezdülök.
Az ablakon át beugrok az üzembe.
Most nem vigyorgok, mint egy majom. Vicsorítok, mintha Jad-bal-ja lennék.
– Hagyd abba – mondom a munkavezetőnek.
– Mert különben mi lesz? – kérdezi. Ostorával felém csap. Elkapom az ostort. Magamhoz rántom a fickót. Arcon csapom. Hallom, ahogy reccsen az állkapcsa.
Több munkavezető is felém indul.
A gyerekek rémülten néznek rám.
Mintha én lennék az ellenség. Pedig az én kezemben nincs ostor.
Négyen jönnek rám egyszerre.
Nem félek tőlük. Csak hiénák. A döghúsra mennek, de én végre élek. Esélyük sincs ellenem.
Ordításomat kiengedve nekik esek. Ingem hamarosan vérüktől vörös, ahogy az orrukból rám prüszkölik, ahogy a szájukból rám köpik.
Harc közben, mintha Nkimát és Jad-bal-ját is látnám. Nima és Jasper az. Az itteni társaim. Kitudja hogyan, de segíteni jöttek.
Az utolsó fickót a gallérjánál fogva a magasba emelem. Készülök megütni utoljára.
Szemem sarkából megpillantom a kislányt, akit követtem.
Kikerekedett szemmel áll. Könnyek hasítják arcát.
Lehunyom a szememet.
A gyerekek csak a családjukon akarnak segíteni. Éhbérért dolgoznak, olyan munkát, ami egy felnőttnek is megerőltető lenne. De a gyerekeknek gyereknek kell lenniük. Így is túl hamar nőnek fel. Hát, ha még sietettjük is.
Talán néhány évtizeddel később majd elfelejtik az emberek, de a modern ipari társadalom, gyerekekre és nőkre épült, akiket kihasználva, filléreket fizetve dolgoztattak.
Talán később változik az elgondolás. Nem tesznek különbséget korban és nemben, talán mindentől függetlenül csak kihasználnak mindenkit a nagyüzemek. De talán még akkor is különbséget tesznek a férfiak és a nők között, ha bérezésről van szó.
Elhajítom a fickót.
Stormier tapsolva lép be a csarnokba.
– Mr. Clayton. Ez nem semmi volt – mondja.
– Ezt fejezze be, Stormier. Nem dolgoztathat gyerekeket.
– Miért nem, Mr. Clayton? Vagy mondjam azt, hogy Tarzan? A törvény nem tiltja. Maga semmit nem tehet ellene. Ez nem az istenverte dzsungel. Itt nem vademberek élnek. Maga itt az egyetlen vadember, aki éppen most verte véresre öt alkalmazottamat. Akarja, hogy perre vigyük az ügyet?
Szívem úgy dobog, mint a tam-tam dob szólt, mikor azzal a férfival álltam szemben ott, a mindig borotvált férfiak lándzsájának gyűrűjében.
Rávigyorgok Stormier-re. Egy majom, ha vigyorog…
– Ezzel még nincs vége – mondom. Azt mondja vigyorogva, de.
Reggel összegyűlik az egész törzs B’Malli temetésére. A kantuk könnyei meghatnak. T’Malli álkönnyei dühöt csalnak ki szívemből.
Megvárom, hogy vége legyen a szertartásnak B’Malli tiszteletéből.
Megvárjuk, hogy kialudjon a hamu is.
Apám naplójából tudom, Angliában a halotti torok részegeskedéssel és nagy étkezésekkel zárulnak. Itt csak emlékezünk csendben. Átérezzük az elhunyt hiányának minden fájdalmát, nem tompítjuk magunkat italokkal és ételekkel.
Hogy ez jobb-e? Nem tudom. Fájdalmasabb? Igen. De őszintébb.
Ott vidám történeteket mesélnek egymásnak a halottról. Itt mindenki csak a saját emlékeit idézi elő.
Hogy ez jobb-e, nem tudom.
Véget ér a szertartás. T’Malli széjjel akarja ereszteni a tömeget.
Ekkor szólok közbe:
– Ennyire vágytál a törzsfőségre, T’Malli, hogy megölted a saját bátyádat?
– Hogy mersz ilyet állítani, Tarzan? – kérdezi. Meglepődöttséget színlel, de látom rajta, számított rá.
– Ez csak az igazság – mondom.
– Én vagyok a kantuk törzsfője, te csak egy kívülálló vagy. Szavad itt semmit nem ér. Tűnj el, vagy vállald a következményeket.
– Kamataru – mondom.
– Hogyan mondod? – kérdezi B’Trok.
– Kamataru.
T’Malli értetlenül néz a sámánra. B’Trok a füléhez hajol és belesúgja a jelentését.
Ez kihívás, amit a törzs életében eddig csak egyszer használtak. Sokan nem is tudják, hogy létezik, de B’Malli ezt is elmondta nekem. A kamataru egy kihívás a törzsfőségért, amit senki nem utasíthat vissza. Meg kell ölni az ellenfelet, és utána meg kell enni a nyelvét, mert hitük szerint az minden rossz forrása.
Nem vágyom rá, hogy T’Malli nyelvét meg kelljen ennem, de ha ez az ára B’Malli megbosszulásáért, akkor állok elébe.
T’Malli szeme kikerekedik, de tudja, nem mondhat ellent.
– Akkor legyen hát – mondja. – Holnap reggel.
– Nem – mondom. – Most.
Tartok tőle, sámánja ópiátokat akarna belém csempészni, hogy ne legyen esélyem T’Malli ellen.
A szél fújni kezd. Talán ettől, talán a félelemtől, de T’Malli megreszket egy pillanatra.
A hajamat is fújja a szél, csiklandozza arcomat. Talán Dzsungelapa jelez ezzel.
A törzs férfijai lándzsájukkal a kezükben körbe állnak minket.
Nálunk nincs semmi. Puszta kézzel kell végezni a másikkal.
Egymásnak esünk.
Eleresztem ordításomat.
A távolból hallom, Jad-bal-ja is üvölt egyet. Nkima befogja a szemét.
Sok vér és verejték után legyőzöm T’Mallit.
Nekem is fáj, ahogy hallom a reccsenést, miközben eltöröm a nyakát.
A szájába nyúlok. Kitépem a nyelvét. Megeszem.
Szájából vér ömlik. Az én szám az ő vérétől vörös.
Így egyenesedem ki a törzs előtt.
Én vagyok az új törzsfőjük.
A férfiak lándzsájukat függőlegesbe helyezik. Bólintanak felém.
– Mint Tarzan, a Kantu ura, első törvényem, hogy a kamataru, mostantól nem vérig megy. Nem kell megölni a másikat és nyelvét venni, csupán legyőzni.
Kiegyenesedve sétálok be B’Mallu sátrába. Amint nem lát a törzs, összeesem.
B’Mallu utánam lép be. Hozzám hajol.
– Jól vagy, Tarzan?
– Holnap reggel hívj ki kamatarura – mondom.
– Miért? Amúgy is, én nő vagyok, nekem nincs jogom hozzá.
– Én meg a törzsfő, és azt mondom, van. – Rámosolygok.
B’Mallu másnap reggel kihív.
A férfiak újra lándzsákkal állnak minket körbe.
Harcolunk.
Kifektet.
Egy erős férfit, csak egy nő tud igazából padlóra küldeni.
B’Mallu a kantuk új törzsfője.
– Miért tetted? – kérdezi a sátorban.
– Ideje, hogy a nőknek is szavuk legyen – mondom.
Jane rámparancsolt, menjek el a Diogenes Clubba, aminek apám jogán én is tagja lettem. Semmi kedvem nem volt hozzá, de Jane azt mondta, éppen nekem való hely.
– Társasági közeg, ahol mégis mindenki a saját dolgával foglalkozik – mondta.
A klub egyik eldugott sarkában ültem. Stormieren gondolkoztam.
Rájöttem, Tarzanként nem tudok ellene tenni, de John Claytonként, Greystoke lordjaként igen.
Utánajártam az üzemének. Kiderült, részvényesek segítségével vásárolta meg. Én meg felvásároltam a többi tag részvényeit, így a részekből nagyobb százalékban lett enyém az üzlet, mint Stormier-é.
Persze nem örült neki.
Első intézkedésem az volt, többé nem dolgozhatnak ott gyerekek, a felnőttek viszont az ő bérükkel többet kapnak. Felvételnél elsőbbséget élveznek azok, akiknek a gyerekei ott dolgoztak.
Mikor ezt közöltem vele, nyájasan azt mondta, ahogy gondolja, Mr. Clayton. Az ablakon át hallottam kocsisának már más néven emlegetett.
Én lettem a Stormier törzs fője. De míg az úgynevezett primitív népeknél ez tisztelettel is jár, az úgynevezett civilizált világban csak képmutató alázatossággal.
Egy pohár tejet iszogatok a klubban, mikor leül velem szemben egy nagydarab fickó.
– Hamis kumisz? – kérdezi. – A magyarok találmánya.
– Hamis kumisz? – kérdezem.
– Tej vodkával – mondja.
– Nem, ez csak tej.
Talán meglepő neki ebben a klubban, hogy valami az, aminek látszik.
– Mindenesetre, Mycroft Holmes vagyok, Lord Greystoke.
– Üdvözlöm – mondom. Mielőtt rákérdeznék, azt mondja:
– Igen, a bátyja vagyok. De ezt hagyjuk is. Van egy ajánlatom az ön számára.
– Mégpedig?
– Ön megállta a helyét a dzsungelben, és tudom, hogy kiemelkedően intelligens, és nyelveket olyan gyorsan tanul, ahogy egy nyájas lord lehúzza a konyakját. Nem kertelek. Ha elmondja bárkinek is, úgysem hiszik el. A Brit Titkos Szolgálat egyik embere vagyok. Azt szeretnénk, ha ön lenne a V. György király egyik diplomatája per tolmácsa per tanácsadója per testőre.
– Engem nem érdekel a politika – mondom.
– Vicces ezt olyantól hallani, aki a dzsungel királyának nevezi magát.
– Én soha nem neveztem magam annak. Mások hívnak így. És ha így is van, én kiérdemeltem a tetteimmel a címet, nem alap nélkül csak beleszülettem.
– Sejtettem, hogy nemet fog, mondani, de azért megpróbáltam. – Belekortyol a konyakjába. – És tudja mit, segítsen politika nélkül másoknak, ha már ott fent nem teszik meg.
A tükör előtt állok. Csak az alsóm van rajtam. John Claytonként állok a tükör előtt, de Tarzant látom benne.
Testem hegek kusza térképe, amit a dzsungelben szereztem. De minden heg egy történet, amiből tanultam valamit. Minden törés, amit elszenvedtem, tovább lendített az életben.
Bár a hegeket a dzsungelben szereztem, úgy érzem a valódi sérüléseket az emberek okozták, itt Angliában.
Jane hátulról átkarol. Azt kérdezi:
– Miről álmodsz?
– Nem látom a csillagunkat – mondom. – Az emberek és a szmog eltakarja.
Mikor összemelegedtünk a dzsungelben, egy holdfényes éjszakán Jane a karjaimban volt. Láttunk egy fényes csillagot. Azt mondtuk, az a mi lángoló szerelmünk. A jövőnk. Mi.
– Nem vagy boldog – mondja. Nem kérdezi.
– A dzsungel, az állatok… Van a káoszban rend. Mind követik a természetüket, és aszerint is viselkednek. Itt csak káosz van. Az emberek, követik a természetüket, de másképp viselkednek. Képmutatók. Egy állat öl, ha éhes vagy védi magát, de az ember ok nélkül is öl, vagy olyan absztrakt dolgokért, amiknek csak mi tulajdonítunk jelentőséget. És anélkül is gyilkolják egymást, hogy bárki is meghalna.
– Vissza akarsz menni? – kérdezi.
– Nélküled nem – mondom. – Távol akarok lenni az emberektől, de, akiket szeretek magam mellett akarom tudni.
– Hé, én egy amerikai lány vagyok Angliában. Éppen Afrikába is mehetek, John.
Megcsókolja a vállamat. A vállamhoz ölelem a fejét.
Azt mondom:
– Nem John. Én Tarzan, te Jane.
*Első közlés