Ha én vagyok a tűzfelügyelő,
végigjárom a kolostort,
zárok, nyitok, benézek, lesem
a szobák sarkait, lappang-e
zsarátnok, hüvelyknyi láng,
hogy titkon táncba kezdjen.
Semmi. Az éj sötét és tűz-
telen. A hold fehér négy-
szögeiben a föld fenyegetően
zöld. Kígyózik fölfelé a fű,
lengve nől, hersegve, bokrosan
s hirtelen ellepi a kolostort.
Honnan e mohó kísértés?
Látom indáit összecsavarodni
a tetők fölött, foglyul ejti
a harangot, többé egy kondulás
sem, benyúl az ablakon tucatnyi
zöld kar, a békésen alvó
testvéreket fojtogatja, rossz
hallgatás ül megzöldült ajkukon,
zöld láp vastagít tornyot s falat.
Égve állok a kövön. Magam lettem
tűz az ál-növényi dühben.
Takarodj, kimondom.
S tartom a kulcscsomót, mint a
csengőt, de meg nem mozdítom:
a sistergő csönd megjuhászodik.
A békesség váratlanul jön el,
és mindent visszarajzol.
*Vasadi Péter válogatott versei, Magyar Napló (2009)