Kikerestem múltamból egy képet, talán képtelenség. Tizennyolc vagyok, pont benne az élet sűrűjében. Dübörögnek a hormonok, füst, ital, erotika. Versek és képek, talán képtelenség. Belül mélyen üresség, kiáltás és futás, ki a városból, a kőhalom dzsungelből. Poros úton kifulladva térdre esek, aztán arcra. Előttem egy sarus láb, tűző napfényben felnézekTovább…
De jó is volt az anyaméh tudatlanságával kiplakátolt falak között lennem a szürkületek leendő kacatjaként. Nem volt róla tudomásom milyenek a szőrös vasárnapok, megvetett hétfők és átkos nappalok. Még nem éltem – még nem hazudtam. Már fáradt vagyok az ébrenléthez, de még ahhoz is, hogy aludjak. Ha megelégednék, többé nemTovább…
Én már nem merek odamenni Istenhez, túl mély az árok köztünk, évtizedek markolója harapta ki, mit kell olyankor mondani, hogy kell köszönni, hogyan énekelni, valamikor nagyanyám elvitt templomba, bütykös ujjakkal fogta kezem, ő bejáratos volt a vén Kaporszakállúhoz, na de hova lett ő is?, hova lett az én utam?, ésTovább…
Árny vagy már. A kihunyó fényben árny vagyok én is, Bábel zűrzavarában a szó elvész. Elhal a hang, a dühödten zúgó zivatarban a jó, amit mondanunk kellene még. Mert a jövőre tanít az a szó: az igaz, mit szólnunk még kötelesség. Elfojtja most is a horda, a vérszomjtól részeg, ésTovább…
Ez már a tavasz, bár halkan pilinkél a hó, délután néha kipiroslik a Nap, és az is egy parányi vigasz, hogy hajnalban, bágyadt hangon ébresztőt fújnak az ablak alatt a pőre fákon ácsingó madarak, és a fagyos földben mocorgó gyökerekben újult nedv kereng, boldogan hordják az életírt a kis hajszálerek,Tovább…
Égi ösvény vár fölöttünk, csillagokhoz ér a táj, arra tartunk kézen-fogva, ahol együtt égnek el – a szürke alkonyt ha bejárták – mind, a hamis földi játszmák, az álnokság és rettegés, s én kivilágos-virradattól termékeny, szép csendben várom, amíg a fény felderül a szétolvadó jégidőből, s mellettem majd ott lebegsz,Tovább…
Amikor először megpillantottalak, furcsa volt, hogy már mindent tudtam rólad. S a tekintetek játékát valónak most sem gondolom, csábító szirén-alak. A korhadt vágyak elgyöngült, fáradt hangja visszatükröződött száz illatodban. Sóhajvirágok lágyan hajladoztak. A reménytelenség, ócskaság alakja. Hazugságod féligazságként feszülhet. Hangod mindig más véleményét szólja. Arctalan lelked magányosan bolyong. Szürke napjaidraTovább…
Hangtalan jön az ébredés, túlélni önmagam kevés, tükrömbe szemed ver szeget, kifosztott lelkiismeret karmol eleven húsomba, lázam hidegen kioltja, akár lehulló csillagok, szavak mögött olyan vagyok. Magamból csorgó vérüket felissza, úgy hajt majd rügyet a hangtalan feloldozás, egy szóbafojtott dobbanás hull kezembe észrevétlen, míg a hideg járdaszélen állok, szívig megkövülve,Tovább…
Már közel járnak mind, akik várnak, ha elhagyom egyszer ezt a kihűlő, földi házat, ahová beragyogott a napfény egykoron, hajnalban madár dalolt a bokrokon, a felhőkön átderengett a nyár-utó, szenvedélyt dúdolt az öreg rádió, hittem a szerelmet, a tengerillatot, de zord lett a tenger, s az arany-csillagok derűs ragyogása máraTovább…
Sütik használatára vonatkozó szabályzat Designed using Magazine News Byte. Powered by WordPress.