1983 környékén láttam a Koyaanisqatsi c. filmet, ami az „egyensúlyt vesztett életről” szól, egy szót nem beszélnek benne, csak képek, képsorok vég nélkül: hogyan tesszük tönkre a világot, a természetet és saját magunkat mi emberek – Godfrey Reggio rendezte és Ron Fricke fényképezte a megrázó filmet. És ami igazán különössé tette ezt az igen újszerű élményt, az a filmzene volt: a zene miatt néztem meg többször is. Aztán megvettem a lemezt, amikor már kapható volt: Philip Glass volt a zeneszerző.
Húsz évvel később Stephen Daldry rendezésében Az órák c. film taglózott le teljesen Virginia Woolf tragikus életével és halálával, a szívszaggató történettel, a benne játszó világhírű színésznők (Meryl Streep, Nicole Kidman, Julianne Moore) bámulatos alakításai, Cunningham tökéletes cselekményvezetése, az idősíkok virtuóz egymásba fonódása – és Glass zenéje… A film kísérőzenéje olyan atmoszférával tölti meg a film képi világát, a remek színésznők gondolati hátterét, hogy teljesen egyenrangúvá válik a műalkotás többi alkotóelemével.
Ez volt a második nagy találkozásom Philip Glass-szal.
Glass zenéje előszörre nem könnyű a befogadó számára, sőt, első egy-két nekifutásra olykor akár taszító is lehet (gyermetegül szerencsétlen kezdése egy cikknek, ami szeretné megkedveltetni olvasójával Glasst). Ez a zene ismétlések, azonos zenei ritmusok, szekvenciák folytonos ismétléséből tevődik össze, majd csak hosszú idő után hallunk valamit, amit kibontakozásnak érzünk… Ugyanakkor többszöri meghallgatás után ez a zene bekúszik a bőrünk alá, szinte azonossá lesz a lélegzetvételünk ritmusával, szinkronba kerül a szívverésünkkel, olyan lesz, mint a nevetésünk vagy éppen a sírásunk üteme. Glass értetlen kritikusai (főleg az első időkben) azt vetették a szemére, hogy teljességgel zeneietlen, nincs harmónia abban, amit csinál és csak ismétel, ismétel a végtelenségig. Pedig dehogy is… pontosabban szólva ez az ismétlés pontosan olyan, amit a természet is művel: napra nap és éjre éj, holdváltozások lassú ritmusa, telehold, újhold, telehold, újhold, évszakok egymásutánja, évre év, újból és újból. Ugyanaz, amit mi emberek folytonosan átélünk: azonos ritmusokban, ismétlődésekben élünk, ez…, ez maga az… élet lüktetése, a tenger hullámverése a parton, az eső kopogása az ereszen, a széllökések ritmusa a fák lombjában, madarak szárnycsapása… Minimalizmusnak nevezték el sokan stílusát, de ez is hamis, vagy inkább csonka beállítás, amit ő maga sosem szeretett, mert saját magáról azt mondta, hogy az ismétlődő mintázatokat kedveli, amibe időről időre beletesz valami apróságot, amiből azután kinő valami, mint egy csírázó növény… Arról nem is beszélve, hogy komoly zenetörténeti előzményekkel is bír, gondoljunk Sztravinszkijre, Ravelre, vagy akár Purcellre és Händelre.
Harmadszori találkozásom Glass-szal pár hónapja történt és váratlan volt, a facebookon bukkant fel az Akhnaten című operájáról egy poszt: a New York-i Metropolitan Opera (MET) előadását mutatták be.
Órákig bolyongtam a neten és képtelen voltam, de nem is akartam szabadulni ettől a zenétől, majd azután is napokig, később pedig, amikor már az első megdöbbenéseken túl voltam, még hetekig kutattam az opera után, míg végül összeállt ez a cikk és a végén a repertórium, ami valószínűleg még most is messze van a teljességtől. Borzongatóan szép, nyugtalanítóan csodás.
*
A fáraó alakjával már fiatalon, talán tizenhat éves koromban találkoztam és annyira megragadott már akkor, hogy több versem is született róla (Nemes Nagy Ágnes ihletésére) – amik azt hiszem már nincsenek meg (sajnos vagy szerencsére – ezt most nem is tudom eldönteni). Ő volt az első az emberiség történelmében, aki kijelentette, hogy nem több isten van, hanem egyetlen egy. Profánul szólva ő volt az Egyisten nulladik prófétája – már ha Mózest tekintjük elsőnek. Bár, ha Ábrahámot, akkor nyilván nem – de a zsidóságon kívül így is ő az abszolút első. Sigmund Freud Mózes és az egyistenhit (1946) c. művében aprólékosan fejtegeti azt a kérdést, hogy Ehnaton egyistenhite hathatott-e Mózesre, illetve Aton-hívő volt-e a próféta. Ha valakit tüzetesebben érdekel Mózes és Ehnaton lehetséges kapcsolata, ajánlom ezt a cikket:
https://mult-kor.hu/mi-koze-volt-mozesnek-ehnatonhoz…
Mindenesetre nagyon izgalmas, hogy a két vallásalapító időben és térben ilyen közel éltek egymáshoz és ugyanakkor művük mennyire eltérően fejlődött tovább: Ehnaton kísérlete teljesen kudarcba fulladt és pusztulást vont maga után, Mózesé pedig a három hatalmas, ábrahámi világvallást eredményezte, amik ma több mint az emberiség felének hitét adják. A két személy kapcsolata ugyanakkor burjánzó módon vonzza az összeesküvéselméleteket, egészen odáig, hogy a két személy egy volt… ennek taglalása azonban nem témánk.
Ehnaton az Újbirodalom XVIII. dinasztiájának tagja, uralkodása kb. a Kr. e. 1353-1336-i évek közé tehető, nagyjából 17 évig tartott. Pontosan nincs megállapítva az időtartam, a kezdeti években apjával, III. Amenhoteppel társuralkodó, a végső években pedig a világhírű portréjáról ismert Nefertitivel, feleségével és esetleg fiával, Tutanhamonnal is társuralkodó. Kezdetben IV. Amenhotep a neve (görögösen Amenóphisz). Nefertitivel hat leányuk születik, Tutanhamonnak azonban valószínűleg egy mellékfeleség az anyja. Később, a vallásreform jeleként nevet változtat: így lesz Ach-en-Aton, vagy Ach-en-Aten (’Aton dicsősége’) – ennek a névolvasatnak számtalan átirata, változata él a különböző nyelveken: Echnaton, Akhenaton, Ikhnaton, Khuenaten, Khounaton, Khuniatonu, Ehnaton, Ekhnaton, Ech-en-Aton és még néhány más. Ez az alaktani sokféleség az összes szerepnévre igaz.
Az opera címe: Akhnaten, a magyar szövegekben a fáraó neveként az Ehnaton hangalak használata terjedt el – ezért van ebben a cikkben is ez a kettősség.
*
Az opera zenekarra írt prelúdiummal kezdődik, vonósok – nos, azok nincsenek. Amikor Glass elkezdte írni az operát, a stuttgarti opera épületét, ahová a bemutatót tervezték, épp renoválták, a zenekari árok nagyrészt le volt takarva, s gondolta elég a zenekar fele is a kis helyre. Így is lett, de mint később kiderült, ettől még különösebb lett a zenei hatás. Írnok vezeti a történetet, emelkedett beszédhangon deklamálja az eseményeket, az első jelenet III. Amenhotep temetése a régi rítusban, a Halottak Könyvének óegyiptomi nyelvű liturgikus szövegével. Ezt az új fáraó koronázása követi, az írnok elősorolja a trónra lépő uralkodó összes neveit, címeit, díszítő jelzőit, ezt követi az udvari főméltóságok és az Amon-főpapság adorációja az ősi, holt nyelven.
A történelemkönyvek az Amarna-reform néven emlékeznek Ehnaton fáraó művére, új fővárost emelt Ahet-Aton néven, amit később Amarnának neveztek, és egyébként le is romboltak – ez az operában is szerepet kap. Apja halála után, valószínűleg trónra lépésének második évében beszédet tart, amely a karnaki templom feliratában maradt meg – ma azt mondanánk program- vagy trónbeszéd: ebben a kor sajátos hieratikus beszédmódjában közli, hogy a régi istenek „beszüntették mozgásukat és templomaik romba dőltek” – majd ezt „szembe állította az egyedüliként megmaradt Aton napkoronggal, az örökké mozgó és létező istennel, ezzel igazolva az isten egyedüli tiszteletét” (wikipédia)
A karnaki templom falán olvasható beszédet látjuk megelevenedni az opera harmadik jelenetében, amikor az uralkodó Alsó- és Felső-Egyiptom tiarájával a fején, hatalmi jelvényeivel, a korbáccsal és a pásztorbottal a kezében színre lép (The Windows of Appearances) és anyjával, Teje királynéval és feleségével Nofertitivel külön-külön duettet, majd tercettet énekel. A kontratenor férfihang, a mezzoszoprán és a kontraalt női hangok olyan elképesztő harmóniában olvadnak össze, amire kevés példa van a teljes operairodalomban.
Ehnaton áriája
Ó, mindenség egyetlen teremtője
Ó, minden dolgok alkotója
Ah, ah, ah
Két szemével embert támaszt
Istenek születnek ajkának mozdulatára
Ah, ah, ah
Ő alkotá a zöld füveket hogy a marha éljen
És az emberek kenyerének
Ah, ah, ah
Ő alkotá a halat hogy folyókban éljen
És a szárnyas állatokat az égre
Ah, ah, ah
Ő adá az élet lehelletét a tojásnak
Ő adá az életet a madarak minden fajának
Ah, ah, ah
Miképpen a csúszómászóknak földön és égen
Ő rendelt üreget a pocoknak hogy éljen
Ah, ah, ah
És a madaraknak minden zöld fán fészket
Üdv Néked mindenek teremtője
Te Egyedülvaló
(saját fordítás angolból)
Ez a trónbeszéd egyébként igen közeli hasonlóságot mutat a 104. zsoltárral, ugyanúgy az egyetlen örök Isten munkáit dicséri, mint az ószövetségi héber vers, javaslom az összehasonlítást (http://www.immanuel.hu/biblia/biblia.php?konyv=19…). Ez a zsoltár pedig héber nyelven a második felvonás végén fel is bukkan, a kórus énekli.
A darab második részében az első jelenet a thébai Amon-templomban játszódik, himnuszt hallunk a szín elején, majd a fáraó saját kezűleg kezdi meg a most már bálványoknak nyilvánított istenszobrok lerombolását, ezzel betetőzik Amon meggyalázása és az Amon-papság üldözése. A következő színben az uralkodó és hitvese csodálatos duettjét látjuk, és ez sokkal több, mint egy hitvesi szerelem ábrázolása. Az intimitásnak ezen a fokán tanúi vagyunk annak, hogy Ehnaton messze megelőzve korát feleségét önmagával egyenlőnek látja, s ennek lesz következménye az, hogy később egyenrangú társuralkodóvá emeli Nofertitit.
Teológiai magyarázatot is szerkeszthetünk e gondolat mögé: ha Aton, a Nap, minden élet adója, a Teremtő egyetlen isten, akkor szükségképpen kell legyen női aspektusa is. Így az ember párban, férfi-női párban lehet a legalkalmasabb Aton képviseletére. Az ókori Egyiptomban, a világ mitológiáiban szinte egyedülálló módon, az Égbolt, Nut volt nőnemű, míg a Föld, Geb volt hímnemű. Ennek igen sajátos zenei konzekvenciája lehet az, hogy Ehnaton hangját kontratenorként, Nofertitiét pedig kontraaltként alkotja meg Philip Glass. Tehát nem az a magyarázat a fáraó kontratenorjára, hogy a férfitestben volna egy női hang, és ez szimbolizálná Aton isten kétneműségét, Uram bocsá’ hermafroditizmusát, ez teljes tévedés – nem, hanem az, hogy ez a két különleges hangnemre komponált szerep jeleníti meg Aton isten és helytartóinak egyedülálló, a történelemben először megjelenő természetét és üzenetét. Az egyébként egy sajnos közkeletű tévedés, hogy a kontratenor ne lenne férfi hangnem, vagy a kontraalt, illetve a női tenor ne lenne női hang. Nem, ezek ugyan ritka hangnemek, de legalább annyira jellegzetesek az illető nemre, mint a sűrűbben előfordulók, és a zenetörténetben megvan a megfelelő helyük és szerepük.
A harmadik színben a városba érkezünk, mármint Ahet-Atonba, az új fővárosba, a későbbi Amarnába, ahol is egy templomi ünnep fogad bennünket, hagyományos rítusokkal, tánccal, hangszerekkel. A zene lassan felidézi a korábbi koronázási dallamok motívumait, majd Ehnaton Nap-himnusza következik. Ez az Ószövetséggel egyidős szövegekből lett összeállítva. Végül a 104. zsoltár héber szövegével zárul a felvonás.
Az opera harmadik, befejező része a fáraó uralkodásának utolsó évében játszódik – és a jelenben.
Az első színben a fáraót és családját, Nofertitit és hat leányukat (három szoprán és három kontraalt) látjuk és halljuk, a palotán kívül pedig az Amon-papságot és az általuk felheccelt tömeget. A küzdelem kimenetele nem lehet más, mint hogy Ehnaton uralma véget ér, fia, a gyermekkorú Tutanhamon lesz az uralkodó (és talán Nofertiti továbbra is társuralkodó, ahogy azt a legutóbbi felfedezések körvonalazzák, annak ellenére is, hogy Tutanhamonnak nem ő az anyja). A szöveg az Amarna-levelekből származik, Amon főpapja, Aye és Horemhab akkád nyelvű éneke zárja a jelenetet.
Az epilógusban a holt város romjai fölött jelenik meg Ehnaton, Teje királynő és Nofertiti, akik szavak nélkül is látják, hogy mindez a múlt… feltűnik III. Amenhotep temetési menete, amihez csatlakoznak, hogy azután a menettel együtt Ra isten mennyei országába vonuljanak…
*
Ehnaton vallási, társadalmi kísérlete elbukott, idejekorán tett monoteista reformkísérlete a történelem egyik legjelentősebb kudarca. Philip Glass az emberiség három nagy alakjából írt operát: Einstein, (Einstein a parton) Mahatma Gandhi (Satyagraha) és Ehnaton (Akhnaten). Ez a trilógia az emberiség nagy jótevőit idézi meg: a fáraó a vallásban, Einstein a tudományban, míg Gandhi a társadalmi életben próbálta új vágányra terelni az emberi történelmet. Úgy tűnik, egyiknek sem igazán sikerült – ez azonban nem baj.
Úgy vélem Philip Glass mindenkinél nagyobb invencióval és erővel figyelmezteti a ma emberét, hogy olyan rendkívüli változásra van szükség, ami csak ahhoz fogható, ami a politeizmusból a monoteizmusba való átmenet idején volt lehetséges. Ehnaton Mózes előtt járta az utat, nem lehet tudni, hogy ösztönös zseni volt, vagy esetleg az akkor az egyiptomi szolgasorban tengődő habiruktól vette az ötletet, vagy talán az Egyetlen sugalmazta, hogy járjon ezen az úton, de szellemi teljesítményének kolosszális voltát még kapitális kudarca sem kisebbíti, ő az ősatya őse, mindenki öregapja, az első gondolat gondolója, az Egyetlen Isten Első Hírnöke.
Azt hiszem Glass azt mondja, hogy ma is csak egy új Ehnaton vezethetné ki az emberiséget abból a mocsárból, amibe súlyos küzdelem árán, embermilliók élete árán küzdöttük magunkat.
Nem neheztelek senkire sem, ha azt gondolja, hogy ez az új Ehnaton is úgy járna, mint a régi, közel 3400 évvel ezelőtt…
Ez az opera születésétől kezdve világhódító útján halad – ez a gondolat búvópatakként ott lehet a nézők tudatalattijában, az a rendkívüli karrier, amit ez a darab bejárt az elmúlt negyven évben, erről tanúskodik, a repertórium a fontosabb színpadra állításokat jegyzi világszerte.
*
Sajátos módon a darab története párhuzamosan halad azzal a folyamattal, ami a kontratenor énekesek utóbbi évtizedekbeli hatalmas népszerűségnövekedésével jellemezhető. Kontratenor és férfiszoprán szerepek és énekesek a kora középkortól léteznek, a reneszánszban számuk növekedett és virágkorukat a barokkban, illetve a rokokóban érték el. Farinelli a maga korában világsztár volt, nők ezrei ájultak el nyilvánosan előadásain. Azután ez a népszerűség hanyatlásnak indult, főként azért, mert a közmegítélés rosszallta, majd később határozottan el is ítélte azt a módot, ahogyan ezek az énekesek „készültek” – nevezetesen a pubertáskor előtti kasztrálást. Csak a XX. század elején lett világos, hogy a kontratenor éneklési technika kasztrálás nélkül is elérhető, elsajátítható, ha gyakran nem is éri el azt a színvonalat, amit a régiek nyújtottak. Bár ennek igazolása ma már lehetetlen. Egyes énekesek különleges hangképző szervekkel születnek, s számukra sokkal könnyebb ennek a megtanulása. Mindig is voltak az átlagtól messze eltérő hangterjedelmű dalnokok. A múlt század ötvenes-hatvanas éveitől a kontratenorok egyre népszerűbbek, a szerzők egyre többet írnak olyan zenéket, amelyekben tehetségük kidomborodhat, és a régi darabokat is szívesen hallgatja a közönség. Egy kontratenor sztár ma is ezreket vonz egy előadóterembe. Egyesek tehetsége kimagasló, hangjuk és személyiségük ma is varázslatos, éppen úgy, mint a barokkban.
Glass Akhnatenjének 1984-es ősbemutatóján Stuttgartban az angol Paul Esswood alakította a címszerepet, ő a klasszikus angol barokk kontratenor éneklési iskolán nőtt föl, Händel, Monteverdi, Bach és Purcell darabok előadójaként ismert. Glasson kívül a kortárs lengyel Penderecki operájában, a Milton művéből írt Elveszett Paradicsomban is énekelt. Sokan felülmúlhatatlannak érzik a hangját, ám lehet, hogy azért van így, mert a kontratenor-reneszánsz elején volt fiatal, s többen tőle hallották először ezt a hangnemet.
Mostanában az orosz ősökkel bíró, francia Philippe Jarousskyra tekintenek, mint a kontratenorok királyára, s valóban, nemcsak a közönség, de az operaházak és a koncerttermek is a lábai előtt hevernek, négy-öt évre előre foglalt a fellépő naptára, két évre előre nem lehet jegyet kapni rá. Egyszer, vagy hat éve vettem jegyet a Müpába a koncertjére, 22 ezer forintért…, beteg lett sajnos…, többre nem emlékszem.
Nicholas Tamagna, aki az indianai Bloomingtonban lévő Jacobs School of Music hallgatója volt, s az operatanszak vizsgaelőadásán 2013-ban énekelte az Akhnaten címszerepét, nagyon megtetszett. Talán azért is, mert a darabot színre vivői hagyományos jelmezekben és díszletek közt adták elő, egyfajta korhűségre törekedve. Tamagna hangja képzett, könnyed, ugyanakkor öblös, érzelmi hátterében gazdag – és ezen még az sem ront, hogy az egyébként közepes felvételeken izgalmát néha nem leplezi, láthatólag küzd túlméretezett jelmezével. Későbbi felvételein, ahol már idősebb és gyakorlottabb, fellépése erőssé vált, orgánuma bővült, magabiztos jelenlétű énekessé fejlődött. Feleségét, Nofertitit Sarah Ballman énekli, kettejük duettje varázslatos, a bűvös kontraalt női rezonanciái szeretkezéssel felérő harmóniában olvadnak össze Tamagna angyali hangjával. A darabot kettős szereposztásban játszották, a másik páros, Brennan Hall és Shannon Love duettje is meggyőző, szép.
Az igazi nagy élményt azonban a három operaház közös produkciója jelenti: 2016-ban a Los Angeles-i Opera és az Angol Nemzeti Opera a London Coliseumban, illetve 2019-től a New York-i Metropolitan Opera (MET) hozta tető alá és a mai napig játssza az Akhnatent, amelyben a címszerepet Anthony Roth Costanzo, anyját, Tye királynét Stacey Tappan, feleségét Nofertitit J’Nai Bridges, Amon főpapját Frederick Ballentine alakítja, énekli. A darabot Phelim McDermott rendezte, és Karen Kamensek volt a dirigens.
Ez az előadás frenetikus, minden képzeletet felülmúl, több vonatkozásban is – ahogy az a különböző források felvételeiről megállapítható. Leginkább a Cirque de Soleil (a Nap Cirkusza, pontosabban „köre”) produkcióira hasonlít, tele színpadi, sőt cirkuszi effektekkel, pantomimes elemekkel, barokkos-rokokós jelmezekkel és roppant erejű, szuggesztív színészi játékkal az énekesek részéről.
Hol van az az idő már, amikor egy óegyiptomi opera, mint az Aida megjelenítésében elég, ha kiállnak és énekelnek…! Hát nem, ez nem az Aida – bocsánat Verdi szerelmeseitől, én is szeretem őt –, de ez valami más: egyszerre ősi és ultramodern, minden ízében kortárs zene, aminek élvezete közben ugyanakkor folytonosan tudatában vagyunk annak, mi történt ezen a bolygón az elmúlt 3400 évben.
Statiszták, akiknek testére száradt az agyag, fekete földdel borított zsonglőrök hada jön-megy a színpadon, miközben agyaggolyónak látszó labdákat dobálnak folytonos ismétlésben, a zene ütemére – Egyiptom ősi neve: Terra Chemet, azaz Fekete Földek, utalván a Nílus gazdag és termékeny hordalékára, ami annak a civilizációnak szó szerint az éltető talaja volt, és ezt ők is tudták, ezért is tisztelték annyira a szent galacsinhajtót, hisz látták: abból új élet születik, ezért volt az egyik szent Nap-szimbólumuk. Azt nem is említem, hogy „…porból lettünk, porrá leszünk…” – túl evidens. A statiszták a nép, akiknek munkájából Egyiptom napról napra, évről évre, a Nap és annak következtében a Nílus járása szerint megújul, az emberek kezében ott a Nap-galacsin, Ehnatonnak csak rá kell ismernie az égen. (Persze, hogy eszembe jutott Bolesław Prus regénye, A fáraó és a belőle 57 évvel ezelőtt készült film – kinek nem…, már aki elég régen született ehhez.)
A rendezés folytonosan játszik a gömbbel, illetve a körrel, hatalmas napkorong ereszkedik alá a zsinórpadlásról a megfelelő pillanatban, máskor pedig a Napból kiáradó sugarak jutnak el a fáraóig, rajta keresztül pedig a népig. A jelmez az egyedüli elem az előadásban, ami nekem kevéssé tetszik, bár értem az okát, a tervező elrugaszkodik a korabeli viselettől, hogy ezzel időtlenné emelje a darab üzenetét, mint ahogy az valóban az is. A történet bármikor így esne meg, nemcsak a Kr. e. XIV. században. A jelmezek egyrész barokk-rokokó elemekből építkeznek, mint az uralkodóé és a feleségéé, illetve az anyjáé, míg az udvari és templomi méltóságok viselete mintha viktoriánus irányba mutatna – ez nem az én világom, de ne legyek telhetetlen, ez az előadás minden tekintetben fenomenális.
A színészi jelenlét, különösen Costanzoé olyan erőteljes, hogy mágikus módon egymaga uralja a teret. Döbbenetes, ahogy ez a kicsi, vékony férfi, kis mellkasával milyen szuggesztív és micsoda hangerőt ad ki magából – túl azon, hogy hangjának terjedelme, színe, intonációi annyira szépek, hogy a hallgató nem tud betelni vele. Dús és férfias, királyi, sőt már-már arkangyali a jelenléte, amikor fáraóként egyedül énekel, míg amikor Nofertitivel duettben van, érzelmes szerető hitves és odaadó férj, hat lányával pedig édesapa. Játékát látva és énekét hallva nem jutnak eszünkbe némely történészek állításai a múltromboló zsarnok uralkodóról, aki romba döntötte a régi hitet és erőszakkal akarta megtéríteni népét…, sokkal inkább egy jövőt idéző látnoknak, prófétának vagyunk tanúi, aki korábban érkezett a megfelelő időnél… Costanzo és a többi énekes mozgása a színpadon – a Nap járásának lassúságát idézi, hihetetlen lelemény, és gondolom igen fárasztó lehetett a kivitelezése, újabb hipnotikus eleme az előadásnak. A lassú mozgásokból olykor-olykor képpé merevednek a szereplők – mintha egy karnaki vagy amarnai templom falát látnánk az évezredek alatt elhomályosuló képekkel az orrunk előtt. Zene és ének, színészi és énekesi teljesítmény a legmagasabb fokon, olyan, mintha benne élnénk… katartikus…
Costanzo teljesítményét még inkább tiszteljük, ha tudjuk, hogy néhány évvel korábban huszonévesen pajzsmirigy-rákban szenvedett, és közel állt ahhoz, hogy örökre elveszítse hangját… el tudunk ennél szörnyűbbet képzelni egy operaénekessel kapcsolatban? Perfection is deeply boring (A tökéletesség mélyen unalmas) a címe annak a portréfilmnek, amiben erről beszél, ahol is egy igen megnyerő, szinte mindennapi fiatalemberrel találkozunk.
A MET 2022 májusában még játssza a darabot, remélem lesz akkor, vagy utána streaming, mint ahogy volt is már, Budapesten az Urániában és a Müpában lehetett megtekinteni…, hát erről sajnos lemaradtam…
*
Többhetes kutatásom és szörfölésem vége felé jártam, gyűjtöttem az adatokat ehhez az íráshoz, amikor találkoztam Daragó Zoltán, a budapesti Operaház magánénekesének nevével – mondanom sem kell, hogy mennyire megörültem: magyar énekes fogja alakítani, énekelni az Akhnatent! Óriási! És ez nemsoká lesz – illetve volt is már májusban, Helsinkiben, és most szeptember végén ismét. Nagy izgalom van most rajtam… reményeim szerint vissza fogok térni erre a témára még…
Kérem a Magazin olvasóit, ha tetszett a cikkem és főként persze a Glass-opera, írják meg.
*
Források:
Philip Glass honlapja
*
Szövegkönyv (angol, óegyiptomi, óhéber, akkád nyelveken)
https://www.opera-arias.com/glass/akhnaten/libretto/
*
Sztravinszkij hatást tett a szerzőre és talán a MET-előadásra is ez az 1992-es japán interpretáció:
Sztravinszkij: Oidipusz király – magyar felirattal.
The Speaker: Kayoko Shiraishi
Oedipus: Philip Langridge
Jocasta: Jessye Norman
Creon: Bryn Terfel
Oedipus’s alterego: Min Tanaka
Conductor: Seiji Ozawa
*
Freud, Sigmund: Mózes és az egyistenhit, 1946
*
Streaming a youtube-on:
https://www.youtube.com/results…
*
Repertórium
1982/83 az opera alkotása, 1984 premier.
1987 első lemezfelvétel, CBS recording.
Stuttgart State Opera Orchestra & Chorus
Akhnaten: Paul Esswood
Nefertiti: Milagro Vargas
Queen Tye: Melinda Lieberman
Horemhab: Tero Hannula
Amon High Priest: Helmut Holzapfel
Aye: Cornelius Hauptmann
Teljes felvétel, csak zene:
*
1985 English National Opera, London
Akhnaten: Christopher Robson
Queen Tye: Marie Angel
Nefertiti: Sally Burgess
Amon Priest: Graeme Matheson-Bruce
*
2001 oktober Muziek Theater Hollands Diep – Achnaton
Achnaton: Steve Dugardin
Nefertite: Marion van den Akker
*
2004 Oakland Opera Theater
Akhnaten: Paul Flight
Queen Tye: Angela Dean-Baham
Nefertiti: Darla Wigginton
Amon Priest: Alan Cochran
*
2011 Long Beach Opera
Akhnaten: Jochen Kowalski
*
2013 Jacobs School of Music, Indiana University/Indianapolis Opera – vizsgaelőadás
Akhnaten: Nicholas Tamagna/Brennan Hall
Queen Tye: Olivia Savage/Shannon Love
Nefertiti: Sarah Ballman/Laura Thoreson
Amon Priest: Lorenzo Miguel Garcia
The Window Of Appearances jelenet
https://www.youtube.com/watch?v=0ouiyjJ9LVU (Tamagna)
https://www.youtube.com/watch?v=56HU5Vc07u4 (Brennan)
The Temple jelenet
Akhnaten és Nefertiti duettje
A két főszereplő beszél a darabról és a szerepekről: https://www.youtube.com/watch?v=TKXe4AN872I
Programfüzet
https://www.indyopera.org/…/akhnaten_program_book.pdf
*
2014/15 Opera Ballet Vlandeeren, Vlaamse Opera, Antwerpen
Akhnaten: Tim Mead
Amenhotep: Geert Van Rampelberg
*
Három operaház közös produkciója:
2016 Los Angeles Opera
Akhnaten: Anthony Roth Costanzo
Queen Tye: Stacey Tappan
Nefertiti: J’Nai Bridges
Amon Priest: Frederick Ballentine
2019-2022, Metropolitan Opera (MET), New York
Akhnaten: Anthony Roth Costanzo
Queen Tye: Dísella Lárusdóttir
Nefertiti: J’Nai Bridges
Amon Priest: Aaron Blake
(2022. májusában még lesz néhány előadás, és akkor talán lesz streaming is)
Teljes felvétel:
https://my.mail.ru/mail/ftl195030/video/_myvideo/193.html…
(Ez az egyetlen teljes MET operafelvétel és sajnos nem a legjobb minőségű).
2016, 2019 English National Opera, London Coliseum
Nézői „jelentés” az előadásról: https://www.youtube.com/watch?v=8bV_EpRpl1o
A MET előadása alapján készült átdolgozás:
Akhnaten in Brooklyn Museum, 2019
1. rész: https://www.youtube.com/watch?v=iOcm9z2FhS0
2. rész: https://www.youtube.com/watch?v=O2YMLam_UTg
3. rész: https://www.youtube.com/watch?v=yv3yaIxXbMg
*
Anthony Roth Costanzo
on Akhnaten, 2019:
Perfection is deeply boring, 2017 – portréfilm:
F. Paul Discroll: Something a Little Different. In: OperaNews
https://www.operanews.com/arc/
*
2017/18 Theater Bonn Akhnaten,
Akhnaten: Benno Schachtner
Egy rövid részlet itt:
https://www.dw.com/…/new-staging-of-philip…/a-42935731
*
2018
California State University, Fullerton Opera
Akhnaten: Jacob Hall
Queen Tye: Wendy Wiebach
Nefertiti: Meghan Riopelle
*
2020 Opéra, Nice (Nizza)
Akhnaten: Fabrice Di Falco
Nefertiti: Julie Robard-Gendre
Queen Tye: Dísella Làrusdóttir
Horemhab: Joan Martín-Royo
Amon: Frédéric Diquero
*
2020 Ode to Akhnaten
Bábfeldolgozás a New York-i Metropolitan jelmezei és a stuttgarti operaelőadás zenéje alapján.
https://www.youtube.com/results…
*
2021 Opera BOX Helsinki, Aleksanterin Teatteri
https://www.aleksanterinteatteri.fi/akhnaten
Akhnaten: Daragó Zoltán
Queen Tye: Riikka Hakola
Nefertiti: Essi Luttinen
Amon Priest: Ville Salonen
Trailer:
(Talán lesz a 2021. szept. 24., 25., 26-ai előadásokkal egyidőben/utólag streaming)
*
Daragó Zoltán
https://www.youtube.com/results…
A repertórium nem teljes.
*
Egyéb:
Godfrey Reggio és Philip Glass beszélgetése a Koyaanisqatsi c. filmről
A fáraó (1965) – lengyel film (oroszul)